Túlélhetjük a klímaváltozást, túlélhetjük az erőforrások csökkenését. Egy dolgot nem élhetünk túl: a hazugságot és a butítást.

Az ​emberi tudás közös, az ismereteink nagy részét másoktól szerezzük. Ha nem így lenne, és kizárólag a saját tapasztalatainkra kellene hagyatkoznunk, a világról alkotott tudásunk információmorzsák összefüggéstelen halmazára zsugorodna. A tudás társadalmi természete az oka annak, hogy mi, emberek képesek vagyunk felhalmozni és generációról generációra továbbadni. Ugyanakkor ez az oka annak is, hogy elhisszük az álhíreket, a hazugságokat és a propagandát. Hogyan válhatunk immunissá rájuk? Milyen szerepet játszik ebben a média, és mi az iskola feladata? Tanulható a kritikus gondolkodás és a forráskritika? Léteznek alternatív tények?

Ezek a kérdések nemcsak a mindennapi életünkben fontosak, hanem a jól működő demokrácia szempontjából is. Åsa Wikforss, a teoretikus filozófia professzora megkísérel választ adni rájuk, miközben meghatározza a tudás fogalmát, valamint górcső alá veszi a tény- és tudásrezisztencia okait és következményeit. Bemutatja azokat a pszichés mechanizmusokat, amelyek gátolják a tudásszerzést, és beavat minket abba, hogyan lehet kiküszöbölni őket.

Amikor e könyv íródott, az Amerikai Egyesült Államoknak, a világ egyik vezető hatalmának a demokratikusan megválasztott elnöke egy olyan ember volt, aki tweetjeiben és nyilatkozataiban nem csupán butaságokat mondott, hanem hazudott is. Annyit egy nap, hogy külön szerkesztőség figyelte a megszólalásait és ellenőrizte azok valóságtartalmát - mivel egy ember már nem bírta egy idő után.

Åsa Wikforss ekkor kezdte el írni ezt a könyvet: akkor, amikor egy világ döbbent meg, hogy Amerika népe egy bohócot, egy populista hazugsággyárost választott meg elnökének. Az alternatív tény fogalmát ő, illetve a sajtósa vezette be, amikor fényképekkel és egyebekkel megcáfolták azon állítását, hogy elnki beiktatásán sosem látott tömeg volt. Ez nem hazugság. Ez alternatív tény.

Ez a kijelentés egyszerre nevetséges és közben ugyanannyira veszélyes is, hiszen alapjaiban rengetheti meg a világot. Annyi információ és álhír között élünk, hogy ember a talpán, aki ma meg tudja ezeket különböztetni. Ehhez pedig egy dolog kell: az edukáció. Åsa Wikforss pedig éppen ezt tűzte ki céljául: az edukációt. Mint egyszerű befogadó, mit és hogyan lehet ellenőrizni egy hír valódiságáról? Mint újságíró vagy egyéb médiaszereplő, milyen szerepünk van ebben?

Objektívnek lenni azt jelenti, hogy az ember bemutatja, amit jó okkal hiszünk, nem pedig azt, hogy minden állítást (megalapozottat és megalapozatlant) egyenrangúként kezel. Az objektivitás nem keverendő össze semlegességgel.

Sokak szerint a média a hibás mindenért. A média hozza a buta, agyatlan valóságshow-kat meg egyebeket. Valóban, de voltak kvízműsorok, ismeretterjesztő műsorok is a főcsatornákon, ma már alig akadnak, mert nincs rá kereslet. Az agyatlan vetélkedőkre és a showműsorokra van. A probléma itt a befogadóval sokkal inkább. A médiát én egy dologban tartom hibásnak: hogy minden helyzetben, minden kérdésben semleges próbál maradni. (Kivéve persze a politikai propagandamédiát, ami hazánkban igen szép számmal működik.) De mint valós, működő dolog mutatják be a Grabovoj-féle számsorokat (amikor minden baját azzal akarja kezelni a tájékozottnak kevéssé mondható egyén, hogy a karjára, lábára, homlokára, stb. random számsorokat ír. Teljesen komolyan azon vitatkoznak emberek, hogy milyen számsor csökkenti hatékonyabban a lázat, hogy mi hozza a sok pénzt, stb. Egy biztos: a vérnyomást elég hatékonyan növelik...

A média pedig kritika nélkül teret ad nekik, ahogy az angyalmágiának, a halottlátóknak, a jósoknak, az energiagyógyítóknak és minden hasonlónak. Miközben valódi tudományágak valódi képviselői nem kapnak főműsoridőt. De sokkal egyszerűbb 1 percben elharsogni azt, hogy az oltás megváltoztatja a DNS-ed és belehalsz, mint egy 500 szavas rövid cáfolatot elolvasni vagy egy egyórás műsort meghallgatni egy valódi tudóstól ennek az ellenkezőjéről. Alapvető dolgokkal nincsenek tisztában az emberek, alapvető természetismereti, fizikai, biológiai, földrajzi, stb. ismeretekkel nem rendelkeznek, és ilyenkor sokkal egyszerűbb bedőlni minden blődségnek.

Normális esetben, hogy ha sokan állítják ugyanazt, akkor okunk van azt igaznak hinni. De csak akkor, ha a források függetlenek egymástól. Ha húsz ember azt mondja, hogy ez az étterem remek, akkor okod van azt hinni, hogy az étterem tényleg remek. Hacsak nem mind a húszan Annától hallották, aki az étterem-tulajdonos legjobb barátja.

Van olyan családtagom, aki kijelentette, hogy őt nem érdeklik a tények, aki mélyen hívő katolikus, ugyanakkor táltosokat hív felmérni a házat, drága, de legalább haszontalan tárgyakat vesz, hogy azok elűzzék a negatív energiákat, leveleket ír nevesített angyaloknak és aki elhiszi, hogy 500 évvel ezelőtt egy vietnami ötvös volt, mert a természetgyógyász anno ezt mondta neki. Őszintén? Egyszerűen nem tudok napirendre térni felette. Miközben amúgy a mindennapokban normális, az átlagnál tájékozottabb is, mégis teret enged az életében ezeknek a dolgoknak. Ő sem gondolja persze egészen komolyan, de olyan, mint a lottózók: hátha mégis bejön. És erre a háthára pénzt sem sajnál. 

És emberek - választópolgárok és szülők! - tömegei élnek ma az álhírek, a hazugságok, a propaganda, és a nyilvánvaló agyatlanságok kereszttüzében. Van belőle kiút? Lehet. Lehet belőle. De ehhez edukáció kell.

Az eredmény: minél több téves meggyőződése van valakinek, annál több jön még hozzá, és annál nehezebb lesz korrigálni a tévedéseket.

Åsa Wikforss 1961-ben született Göteborgban, ma pedig a Stockholmi Egyetem filozófiaprofesszora. Érdeklődése és kutatási területe elsősorban az ismeretelmélet, az elmefilozófia és a nyelv. Hazájában 2018-tól kezdve számtalan nyilvános előadást tartott ismeretekről és tudásról álhírekről és alternatív tényekről - Trump megválasztás után döntött úgy, hogy immár ő sem nézheti tétlenül, ami zajlik, és a meglévő ismeretanyagával nem teheti meg, hogy csendben marad. Alternatív tények c. kötete jól felépített, rendkívül egyszerű, de éppen ezért lehet működőképes. Magyarországon a Typotex Kiadó adta ki a kötetet Dobosi Beáta fordításában.