Az emberek többsége szembe kerül a fenti kérdéssel. Marcin Wicha könyvet írt belőle: Amit nem dobtam ki…

A múúúltat végképp eltörölni…” – énekeltük-vonyítottuk gyerekként vörös nyakkendőben a vörös zászló alatt. S eszünkbe sem jutott, hogy ez lehetetlen. Aki pedig tényleg megpróbálja, az leginkább önmagában tesz kárt. Ma mát tudjuk, s tudja ezt Marcin Wicha lengyel grafikus is, akinek anyja hagyatékát kellett elrendeznie.

EGY HAGYATÉK TÖBB, MINT A TÁRGYAK ÖSSZESSÉGE

Marcin Wicha, anyja halála után – édesapja már korábban elhunyt – szembesült azzal a praktikus feladattal, hogy fel kell számolnia a lakásnyi hagyatékot. A használati tárgyakkal viszonylag könnyen boldogult, de a könyvek… A könyvek odafordulást igényeltek és emlékeket idéztek fel. Ebből a külső és – szükségszerűen – belső rendrakásból született az Amit nem dobtam ki című könyv. Emlékeket idéző könyv…

„Elmentünk a szüleimmel egy történelmi filmre, hibákról és bűnökről volt benne szó.
– Ma is megtehetnek ilyen dolgokat? – kérdeztem a vetítés után.
– Nem – nyugtatott meg apám, majd kisvártatva hozzátette: – Kitalálnak valami újat.

És elnevette magát, mert a családban nem ő volt az, aki ijesztgetni szokott.”

A KÖZÖNSÉG ÉS A KRITIKA IS SZERETTE A KÖTETET

Lengyelországban a legnevesebb irodalmi díjakat is megkapta az Amit nem dobtam ki, és az eladások azt mutatták, hogy az olvasók is szívesen belefeledkeztek Marcin Wicha esszéfüzérébe. Talán mert mindenki, aki már vesztette el egyenes ági felmenőjét, szembe kellett néznie a selejtezés – szinte megoldhatatlan feladatával. A múltat nem lehet végképp eltörölni, s önmagunk számára van tétje annak, mihez kezdünk anyánk „vackaival”. Tőlünk függ, mi lesz hulladék, s mi az, amit továbbviszünk.

A SELEJTEZÉS A FIZIKAI VALÓSÁGBAN ZAJLIK:

ami nem kell(het), kidobásra – jobb esetben eladásra/elajándékozásra – kerül. Ami biztos: eltűnik a környezetünkből örökre. Szellemi térben egy sokkal izgalmasabb folyamat zajlik, hiszen a könyvek által előhívott emlékeket nem lehet kidobni – azoknak helyet kell találni. Marcin Wicha feszültségekkel teli, személyes könyvet írt a könyvektől való megválásról.

AZ ESSZÉKBŐL KIRAJZOLÓDIK

a személyes múlt, az anya portréja, és szükségszerűen ennél sokkal több dolog: a mindennapi élet a Lengyel Népköztársaságban, az akkori lengyel értelmiség helyzete és szerepe, a zsidó identitás… Ez utóbbi nem csak a második világháború borzalmai, de a ’68-as zsidóellenes propaganda okán is.

MARCIN WICHA OLYAN KÖNYVET ÍRT,

mely sorvezető lehet azoknak, akik hasonló szembesülésre kényszerülnek. Az Amit nem dobtam ki egy érzelmekkel teli, de csöppet sem szentimentális könyv, helye és szerepe van a múltfeldolgozásban a humornak, az iróniának is. A legnehezebb témák kerülnek felszínre nagyon-nagyon emberi módon. Szerethető az, amilyenre Marcin Wicha megírta ezt a könyvet. És szerethető a magyar fordítás is, mely lábjegyzetekkel segíti az eligazodást a lengyel kultúra és az egykori létező szocializmus számunkra kevéssé ismert nevei között.

A KÖNYV MAGYAR UTALÁSAI

különös örömöt okozhatnak az olvasónak, hiszen azt mindig jó tudni, hogy „mit tudnak rólunk mások?”. (Kicsit olyan, mint amikor a Gyöngyhajú lányt magyarul éneklik a lengyel előadók, ld. a fentebbi videót, mely csak egyike a lengyel feldolgozásoknak.)

„Sok hibája volt az én anyámnak. Úgynevezett »nehéz ember« volt. Mint egy szorgalmi feladat az ötösért. Mint egy keresztrejtvény a szombati lapban. A barátai szerint szemükbe mondta az igazat. Néha a szemükbe mondta, néha nem. De egy biztos: ha egyszer ki akart mondani valamit, senki nem tudta elhallgattatni.”

VOLTAK, AKIK FANYALOGVA FOGADTÁK A KÖTETET,

s bár az irodalmi minőséget nem érinti, mégis érdemes szót ejteni róla, mert itthon sem ismeretlen a jelenség. Egyes kritikusok azzal vádolták a szerzőt, hogy megpróbálta a múltat részben eltörölni. A történetekben fel-feltűnő feltűnő nagyszülők nem egyszerű polgárai voltak a kommunista államnak, hanem befolyásos kulcsfigurái. Marcin Wicha nem beszél arról, hogy mindkét nagyapja miniszter volt a negyvenes-ötvenes években. Ráadásul az egyik nagypapa belügyminiszterként tevékenykedett a „legdurvább kommunista időkben”.

LEHET AZON GONDOLKODNI, HOGY

ez az információ – az információ elhallgatása – lényeges-e az Amit nem dobtam ki lengyelországi befogadástörténete kapcsán. Annyi bizonyos, hogy magyar olvasóként csak a hasonló történetekkel összevetve van jelentősége. A könyv értékéből nem vesz el.