Az orvostudománnyal szembeni fokozott elvárás a csekélyebb fájdalmat is elviselhetetlennek tünteti fel. De mit tud erről egy filozófus?

A szöuli születésű, de német filozófussá érett Byung-Chul Han zsebkönyv méretű traktátusaiból immár az negyediket jelenteti meg magyarul a Typotex Kiadó, s jó is, hogy ilyen kis adagokban kapjuk ezeket a gondolatviharokat. Sokkal könnyebben (fájdalommentesebben) befogadható így mindaz, amit a népszerű szerző közölni akar.

Örömre, talán némi optimizmusra ad okot az az ironikus momentum, hogy Byung-Chul Han könyvei egy olyan társadalomban egyre népszerűbbek, amely társadalmat erős kritikával illet szerző. Sőt, azt is állíthatjuk, hogy eddig megjelent kötetei a globalizált világ egy-egy jelenségének kritikai leírását adják. Úgy látszik, miközben hátrányait – szinte teljesen – figyelmen kívül hagyva élvezzük a világ jelenlegi állapotának előnyeit, van bennük hajlam/szándék a szembesülésre.

MEGNÉZTEM A NÉMET EREDETIBEN,

Byung-Chul Han tényleg annyira szikár rövid és tömör mondatokban fogalmaz, mint ahogy az a Csordás Gábor által készített nagyszerű magyar fordításból kitűnik. Üdítő ez a rövidség, összefogottság, s bár vannak/lehetnek buktatói, mégis biztos, hogy több emberhez eljutnak, mint a klasszikus filozófia körülményes és hosszadalmas leírásai. (Természetesen a körülményesség vagy a hosszadalmasság csak – csak? – Byung-Chul Han-hoz képest mérvadó szempont.)

„Viszonyulásunk a fájdalomhoz elárulja, milyen társadalomban élünk. A fájdalom rejtjel. A mindenkori társadalom megértésének kulcsa. Így minden társadalomkritikának a fájdalom hermeneutikájával kell szolgálnia. Ha a fájdalmat egyedül az orvostudománynak engedjük át, szem elől tévesztjük jelszerűségét.”

ALGOFÓBIA, BOLDOGSÁGKÉNYSZER…

A szerző már a fejezetcímekben is olyan fogalmakat használ, melyeket egy hétköznapi átlagember is ért (vagy legalábbis érthet). Nincs itt semmiféle elefántcsonttorony, csak az író-gondolkodó, aki képes és hajlandó partnerének tekinteni az olvasót, aki –ugyanabban a világban élve – szükségszerűen hasonló tapasztalatokkal rendelkezik a könyv tárgyát képező témáról, mint Byung-Chul Han.

A FÁJDALOM REJTJEL,

aminek megfejtésére „csak úgy” nem nagyon van bennünk törekvés. Éppen azért, mert „fáj”, és sokkal fontosabbnak tűnik hirtelenjében a „fájástól” szabadulás, mint a fájdalom”poétikáján” vagy éppen „esztétikáján” merengeni. Pedig – és ehhez kell Byung-Chul Han – a fájdalom, a fájdalomhoz való viszonyulás nem független a létezésünktől. Sőt!

„Andersen meséjét, a Borsószem királykisasszonyt a későmodern szubjektum hiperérzékenységének példázataként olvashatjuk. Egy szem borsó a matrac alatt akkora fájdalmat okoz a leendő királykisasszonynak, hogy álmatlanul tölti az éjszakát. Az emberek ma valóban »Borsószem királykisasszony szindrómában« szenvednek. Ebben a fájdalomszindrómában az a paradox, hogy az ember egyre kevesebbtől egyre többet szenved. A fájdalom nem objektíve meghatározható mérték, hanem szubjektív érzés. Az orvostudománnyal szembeni fokozott elvárások, a fájdalom értelemnélküliségével társulva, a csekélyebb fájdalmakat is elviselhetetlennek tüntetik fel.”

A FÁJDALOM NÉLKÜLI VILÁG,

tűnjön elsőre bármennyire is vonzónak, nem-emberi világ, hiszen az emberhez olyan szorosan kötődik a fájdalom, mint… mint az időbe szorítottság. Így teljesen jogos és értelmes, ha szembe nézünk – no, nem a fájdalommal – de a fájdalomhoz kötődő és abból eredő következményekkel.