Handke kísérlete szinte mindenben eltér attól az irodalomtól, amelyhez egy olyan olvasó hozzá van szokva, aki izgalmas történetekre, alaposan kidolgozott karakterekre és azok fejlődésének vagy éppen bukásának nyomon követésére vágyik. – Bársony Laura kritikáját olvashatják a Csordás Gábor fordításában megjelent Peter Handke Kísérlet a fáradtságról című könyvéről.

A 2019-ben irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett osztrák szerző fáradtságról szóló kísérlete 1989-ben jelent meg németül, 2022-ben, Bombitz Attila és Weiss János folyóiratban publikált fordításai után Csordás Gábor új fordításában könyv formájában is kézbe vehetjük. Handke ezzel a különös szöveggel sorozatba kezdett: 1990-ben Kísérlet a wurlitzerről, 1991-ben pedig a Kísérlet a sikerült napról című munkájával folytatta, ezek is hamarosan olvashatóak lesznek Csordás Gábor fordításában magyarul. Aztán húsz év szünet után tért vissza ehhez a műfajhoz: 2012-ben és 2013-ban további két kísérlettel bővült a sorozat – egyik az illemhelyről, másik egy gombafüggőről szól. Ezeket az írásokat számos közös vonásukból fakadóan egységként kezelik az életmű ismerői. A legszembetűnőbb, ami ezt az öt szöveget összeköti egymással, a címekben szereplő kísérlet szó, amely egyszerre a műfaji besorolás problematikáját is megnyitja. Ezek a szövegek valahol az elbeszélés és az esszé között helyezkednek el, de egyikhez sem sorolhatók teljes bizonyossággal. Handke a 60-as évek elején induló pályafutása kezdete óta rendszeresen publikál irodalmi műveltségét és filozófiai érdeklődését bizonyító esszéköteteket, amelyek esztétikai pozíciójáról adnak számot, s fikciós irodalmi műveinek értelmezését gazdagítják. A Kísérletek azonban nem tartoznak az irodalom és művészet szerepét és mibenlétét elemző „hagyományos” Handke-esszék közé. S bár a nagyjából negyven kötetből álló prózai életmű láncolatának darabjaiként tekintünk rájuk, formájukat tekintve a szerző elbeszélései közül is kilógnak.

A köztudottan nehezen definiálható esszéhez többek között kísérleti jellegük miatt kapcsolhatók ezek a szövegek, amelyet már Montaigne – Lukács György híres fordításában – kísérletnek nevezett el. Fokozatosan közelítenek az adott téma felé, alaposan körbejárják azt, különböző aspektusok mentén elmélkednek róla. Az esszének az egyik lényegeként azonban nem adnak egyértelmű választ a feltett kérdésekre vagy tematizált problémakörökre. Konkrét eredményre nem feltétlenül jut az eszmefuttatás, a fáradtságról szóló kísérlet, ahogy a kötet hátoldalán is olvashatjuk, „finoman billeg a széppróza és a filozófia határán”. Montaigne az esszét sétaként értelmezte, amelynek során a mozgás, a folyamat maga relevánsabb, mint a célba érés. De Handke gondolatmenete nemcsak eredményre nem jut, hanem soha le sem zárul(hat). A szöveg utolsó sorai már a következő kísérletre, s az írás folytonosságára utalnak: „Mesélj.” (70.) „Nem, majd máskor, egy wurlitzerről szóló kísérletben. Talán.” (70.).

Handke a Kísérletekben egy mindennapi jelenséget vagy tárgyat állít a középpontba, amely mindenki számára jól ismert, ám a vizsgált jelenségek gyakran új megvilágításba kerülnek, ezzel pedig akár minden korábbi képzetünket módosíthatják velük kapcsolatban. A hétköznapi dolgok misztikumának poetizálása[1] a handkei életmű egészének fontos ismertetőjegye. A kezdetektől fogva különös jelentéssel ruházza fel a lét apró, jelentéktelennek tűnő, átlagos dolgait, a Kísérletekben pedig egész köteteket szentel nekik. Handke érdeklődése a világ mellékes dolgai iránt jellegzetesen modern fogékonyság. Témaválasztása – hogy az osztrák irodalom nagyjainál maradjunk – például Rilke hagyományát idézheti fel, gondoljunk csak az olyan verseire, mint A labda, A hattyú vagy A körhinta.[2] De nemcsak az irodalom tradíciójával és témáival játszik a szerző, hanem a formával is. Az esszéisztikus vonásokhoz is sorolható tömörség (A Kísérlet a fáradtságról mindössze hetven oldal, de ez az oldalszám is úgy alakul ki, hogy a szöveget a szokásosnál jóval nagyobb betűméret és jóval kisebb lapméret jellemzi) mellett hangsúlyozandó még a szerző írásmódjától korántsem idegen intertextualitás, s a legkülönbözőbb művészeti ágak, magas és populáris kultúra alkotóinak és alkotásainak szövegbe emelése. Gondolhatunk zenére, filmre, mitológiára és festészetre tett utalásokra, amelyek szintén mindegyik kísérletet áthatják és színesítik. A Kísérlet a fáradtságról esetében Bob Dylan és Ray Davis dalainak vagy Robert Mitchum színésznek az említését emelném ki, de Hitchcock, Odüsszeusz, Orpheus és Poussin Hét szentsége is feltűnik, tipikus posztmodern keveredést okozva.

A Kísérlet a fáradtságról az esszé megannyi általánosan elfogadott ismérvét felmutatja. A témaként választott jelenséget dialogikus formában járja körbe (amellyel más, kísérletező esszékben is találkozhatunk), de ahogy Handkénál sokszor (mindig?) úgy valójában most is az elbeszélés, az elbeszélhetőség kérdése merül fel, amely folyamatot a fáradtság emlékezete és tapasztalata indítja be. A valóságból kiragadott problematikát egy fiktív énelbeszélő közvetíti, de az eleinte domináns szubjektív, epizodikus visszaemlékezés a szöveg vége felé haladva egyre inkább az eposzi Handke-elbeszélésekhez kezd hasonlítani. Noha a dialogikus forma nem oldódik fel, az elbeszélő fáradtság-tapasztalatainak analizálása közben kizökken, akarata ellenére elbeszélésbe keveredik, amelyet beszélgetőpartnere is megállapít (59.).

A  párbeszédes forma több okból is alapvető jelentőséggel bír a Kísérlet a fáradtságról értelmezése során. A beszédhelyzet az elbeszélő önmagával folytatott dialógusaként is interpretálható, amelyet egy határozott kijelentés indít be: „Azelőtt csak a fáradtságtól kellett félnem.” (7.) Erre a reakció: „Mikor azelőtt?” (7.). A dialogikus felépítés által nyílik lehetőség arra, hogy az egyik megszólaló minél részletesebben elemezze a jelenséget, míg a másik megszólaló elsősorban különböző jellegű és hosszúságú kérdéseket tesz fel. Szinte belső hangként, röviden, lényegre törően reflektál az első megszólaló visszaemlékezéseire és elmélkedéseire, közben pedig terelgeti és egyre inkább el is mélyíti a fáradtságról való gondolkodást. A kezdetben könnyen megválaszolható, sok esetben csupán eldöntendő kérdések („Miféle szenvedéssel?” 7., „Miért hibáztatod magad (már megint)?” 9., „De ilyen elválasztó fáradtság csak férfi és nő között lehet, barátok között nem?” 19.) a szöveg előrehaladtával egyre mélyebbre kezdenek ásni, egyre hosszabb és komplexebb válaszokat igényelnek. A dialógus végéhez közeledve a feltett kérdésekre már nem adhatók egyértelmű válaszok, de a kérdező sem egyszerűen (vissza)kérdez már, hanem szerves része és irányítója kezd lenni a gondolkodásnak. Például felszólítja az első megszólalót („Ne képleírást, elbeszélést!” 63.). Igyekszik rendszerezni a szubjektív benyomásokat, s kérdéseivel a fáradtság új perspektívájára rávilágítani. A Kísérlet a fáradtságról a kérdésekhez igazodó töredékekből áll össze, amelyek annyira sokszínűek, hogy látszólag alig-alig kapcsolódnak egymáshoz, több különálló „minielbeszélést” is olvashatunk, amelyek kitérőkként hathatnak. Az elmélkedés kiindulópontja általában egy anekdota, de egyre inkább metafizikai kérdésfeltevéssé fejlődik a fáradtság fizikai és lélektani hatásainak fejtegetése.

Az első megszólaló hamar tisztázza, hogy „a különféle fáradtságok különböző világképeiről” (14.) akar mesélni. Ezt eleinte személyes élményeinek felidézésével teszi: láthatjuk, hogy a fáradtság az életének minden szakaszában végigkísérte, lehetetlen volt tőle szabadulnia. Különböző korszakokhoz és különböző tevékenységekhez mind-mind eltérő fáradtságokat társít. Az emlékek vagy megfigyelések felidézésekor nemcsak a fáradtság megannyi fajtájára világít rá, hanem azok erejére, s az elmére és a testre, az emberi létre tett hatására is. A kísérlet a fáradtság kollektív tudatunkban rögzült jelentéseivel, a fáradtság negatív konnotációinak előhívásával kezdődik: egy nemkívánatos állapot ez, amelytől minden épeszű ember szabadulni kíván. Hiszen a kimerültség kellemetlen, eddigi tapasztalataink alapján korlátozza cselekvő- és gondolkodóképességünket, szinte ellehetetlenít bennünket. Pontosan ilyen fáradtságot élt át gyerekkorában, ez az állapot bűntudattal egybefonódó „utálatos és rosszindulatú” (7.) volt, akár egy betegség, s „a szenvedés súlyával rohanta le” (7.). De a fáradtság nemcsak magányos „én-fáradtság” lehet, ahogy a diákévekben tapasztalta, hanem közösségalkotó „mi-fáradtság” is. A csoportosan végzett kétkezi munka fáradtságát élvezetesnek találta, hiszen a résztvevőket „múlékony egyetértésben” (25.) gyűjtötte össze, s „a fáradtság felhője, egy éteri fáradtság egyesítette” (25.) őket. Ezzel szemben az alkotás, az írás (Handke számára szent tevékenység) „kimerüléssel határos fáradtsága” (40.), avagy a „királyi fáradtság” (41.) – amely kellemes érzéssel töltötte el – egyedülállóvá tette, jó értelemben: „már egyáltalán nem zavart, hogy nem vagyok része a szokásos mindennapoknak. […] Nem a társadalom volt hozzáférhetetlen számomra, hanem én voltam az az ő számára, mindenki számára.” (40.) Az is erősen foglalkoztatja az első megszólalót, hogyan fejti ki pontosan a hatását és milyen következményekkel jár váratlan feltűnése. Különösen a szerelmespárokat veszélyezteti az ún. „elválasztó fáradtság”: „A derült égből katasztrofális fáradtság csapott le az imént még egymás mellett ülő fiatal párra, akiket a fáradtság lökéshulláma eltaszított egymástól.” (15.) Ez a fajta fáradtság „nem adódott, hanem megtörtént, mint egy fizikai folyamat, mintha kívülről, a légkörből, az űrből érkezne” (14.).

A jó és a rossz fáradtságok fajtáinak bemutatása a Kísérletek különös ritmusában történik. A szöveg többszöri késleltetéssel, lassan halad előre, majd a tempó hirtelen felgyorsul, s nagyjából a mű felénél katartikus tetőponthoz ér.[3] Jelen kísérlet esetében ez a csúcspont a fáradtságok fáradtságának, s ezzel együtt – paradox módon – a tudatállapot legélénkebb állapotának elérésével következik be, amelyet az írói tevékenység vált ki. Ezt felidézve az elbeszélő is „változásról” (46.) számol be: „Ebben a fáradtságban volt valami gyógyulásszerű. Nem azt mondják: »a fáradtsággal küzdeni«? – Ennek a párbajnak vége volt. A fáradtság most a barátom lett.” (46.). Az alkotás okozta fáradtság az eredetileg utálatos állapot olyan jelentésdimenzióit nyitja meg, amelyek létezését korábban talán nem is sejtettük, s amelyek az eddigi fáradtság-tapasztalatok felsorolása után váratlanul érik az olvasót. A szöveg második felében a fáradtság nemes, kivételes tudatállapot-voltát és az azzal járó jótékony hatásokat fejtegeti, a tempó pedig újra lassulni kezd. A fáradtság tagol, formává ritmizálja a zűrzavart, s a valóság oly éber érzékelését teszi lehetővé, amely másképp nem érhető el. Figyelmessé tesz a világra, megnyílik a történések puszta szemlélés általi megtapasztalása. „De hogy lehet ilyesféle fáradtságokat létrehozni? Mesterségesen fenntartani? […] Van recepted az utópiádhoz?” (69.), teszik fel a kérdést az első megszólalónak a kísérlet végén, fáradtságra vágyva. „Az ilyen fáradtságokat nem lehet tervbe venni” (69.), válaszolja. Bár nincs recept, ezek a fáradtságok „nem ok nélkül jelentkeznek, hanem mindig valamilyen nehézség után, az átmenetben, a leküzdése során.” (69.).

Az, hogy a kísérlet végére a személyes nézőponttól az egész emberiséget érintő tapasztalatokig, szubjektívtől az általánosításig jutunk el (a fáradtság utolsó képeként mind kozmikus fáradtságban egyesülünk), a társadalmunk, s azzal együtt önmagunk érintettségét teszi nyilvánvalóvá. Nem csak az első megszólaló képes a fáradtság különböző fajtáira visszaemlékezni, nem csak ő élte át számtalanszor, hogyan akadályozza a tervek megvalósítását, hogyan rombolja le egy szép nap reményeit. Pusztítása mellett építő erejének megtapasztalására is lehetőségünk van, ha elég kitartóak vagyunk észrevenni a lehetőség kialakulásának pillanatát. Mindenkit más tevékenység emel ki a berögzült, mechanikus éberségből. Királyi fáradtságot csak úgy érhetünk el, ha lelkesedünk: professzor a tanított anyag iránt, cséplő a gabona iránt, útépítő az aszfaltolvadék iránt, szerző az írás iránt. Bár a feladat elvégzése halálos csapást mérhet ránk, kénytelenek vagyunk leküzdeni a betegséghez hasonlító, gyötrelmes fáradtságot, máskülönben sugárzó fáradtságot sem élhetünk át. A fáradtság jelzi, hogy valami nem mindennapira vállalkoztunk, és sikerrel jártunk.

Handke egyébként nemcsak a Kísérlet a fáradtságról c. szövegében érinti a fáradtság magasabb szintjeire érve tapasztalható rendkívüliséget. A fáradt hős motívuma egész prózáján végigvonul, többek között az 1970-ben megjelent Die Angst des Tormanns beim Elfmeter (A kapus félelme tizenegyesnél) c. elbeszélésében is kivételes előnyökkel járó tudatállapotként jelenik meg a kimerültség: „Bloch fáradt lett. Minél fáradtabb volt, annál világosabban érzékelte, és annál jobban meg tudta különböztetni a dolgokat.”[4]

Handke kísérlete szinte mindenben eltér attól az irodalomtól, amelyhez egy olyan olvasó hozzá van szokva, aki izgalmas történetekre, alaposan kidolgozott karakterekre és azok fejlődésének vagy éppen bukásának nyomon követésére vágyik. Cselekmény, szereplők, térben és időben való elhelyezés nélküli szöveg ez, amely ráadásul szokatlanul (szinte zavaróan) rövid terjedelmű. Ám tömörsége, sűrűsége miatt nehezen emészthető szöveget tár az olvasók elé. Mind a hetven oldal olvasása megerőltető, a befogadásért keményen meg kell dolgoznia az olvasónak. De talán az olvasás közben, után mi is elérhetjük azt a magasabb, felemelő fáradtságot, amiről a szöveg beszél. A világirodalom kevés alakja képes olyan intenzív olvasmányélményt nyújtani, amilyet Peter Handke művei kiváltanak, német nyelvterületen élő klasszikusként és az osztrák irodalom nagyjainak (Rilke, Hofmannsthal, Musil) utódaként tekintenek rá. Ennek oka a szerző írásmódjának fentebb említett jellegzetességein túl különös viszonya a nyelvhez, amely többek között a saját nyelvhasználatára való állandó reflexióban rejlik. Írói munkásságának kezdete óta kísérletezik a nyelv lehetőségeivel és határainak kiszélesítésével.

Jegyzetek

[1]  Jie You: Peter Handkes Versuche. Eine Poetik des Alltäglichen. Berlin, 2016. 54. p.

[2] Bognár Zsuzsa: Die „konzentrierte Geometrie“ von Peter Handkes Versuchen. In: „Das Wort sei gewagt”. Ein Symposium zum Werk von Peter Handke. Szerk.: Bombitz Attila, Csúri Károly. Bécs, 2019. 224. p.

[3] Bognár Zsuzsa: Die „konzentrierte Geometrie“ von Peter Handkes Versuchen. 225. p.

[4] Peter Handke: A kapus félelme tizenegyesnél.  Budapest, 2020. 120. p.