„A létezés nehézségi ereje az egóról a világra kerül át.”

2019-ben, a nem sokkal korábban kirobbant fogadási botrány (a zsűri egyes tagjai előre kiszivárogtathatták a győztesek nevét, aminek következtében a jól értesültek óriási összegeket nyerhettek), és a díj egy évig történő szüneteltetése után a Nobel-bizottság egy kimondottan érdekes és roppant bátor döntést hozott Peter Handke díjazásával, ugyanis botrányainak hála (egyebek mellett éltette a Milosevics-rezsimet, és relativizálta szerbek délszláv háborúban elkövetett bűneit) az osztrák szerző az egyik legmegosztóbb figurája az európai kulturális életnek. 

Bár Handke főbb művei – mint pl. A kapus félelme tizenegyesnél – megjelentek magyarul is, de az életmű kiadása már a ’90-es években leállt hazánkban, így a Typotex Kiadó kimondottan hiánypótló vállalkozásba kezdett a szerző eddig kiadatlan műveinek megjelentetésével. Viszont érdekes módon nem az osztrák szépirodalmi alkotásaival kezdtek, hanem a ’80-as-’90-es évek fordulóján keletkezett „Kísérletek” esszéivel. 

Az első „kísérlet” a fáradtságról szól. De mi is a fáradtság? Míg a magyar értelmező szótár meglehetősen fukar ez ügyben: „Fáradtság: A fáradt melléknévvel kifejezett állapot.”, addig Handke szinte észvesztően sok oldalról közelíti meg ezt a témát. Nála a fáradtság lehet jó és rossz, személyes és kollektív, kötődhet társadalmi csoportokhoz és speciális tevékenységekhez, de akár lehet teljességgel hétköznapi vagy nagyon is transzcendentális élmény. 

A Kísérlet a fáradtságról alig 70 oldalas kötet, amiben a szerző kérdezz-felelek módon próbálja megmagyarázni, hogy mit is ért ezen a fogalmon. 

Így olvashatunk gyerekkori személyes élményeiről, amikor az egész hajcihőt megunva majd’ elaludt a padban mise alkalmával, vagy amikor cséplés idején az egész falu együtt dolgozott, hogy a bérelt gépet „etetve” mihamarabb végezzenek, és együtt élvezzék ki a közös munka örömét. Aztán érdekes módon megint csak más és az előző fizikai munkával szemben nagyon is kellemetlen élmény volt számára, amikor segítenie kellett egy építkezésen, vagy diákkorában egy csomagolóüzemben dolgoznia, de furcsa módon az ácsok munkáját és az ehhez tartozó fáradtságot ismét idillinek élte meg. 

Aztán felelevenedik az írással kapcsolatos, semmi máshoz nem hasonlítható fáradtság érzése, valamint egy Alaszkától New Yorkig tartó repülőút utáni bámészkodás pillanatai, melyben a kimerültség hatására szinte kívülről látta önmagát és az egész világot. És végül eljutunk az Andalúziában átélt időszakhoz, amikor az itt élőket figyelve a fáradtság megint csak az eddigiekhez képest új, korábban nem látott alakot ölt…

„A végső fáradtság órájában nincsenek többé filozófiai kérdések.”

Elmondható, hogy Handke műve a rövidsége ellenére sem egy kimondottan könnyű olvasmány, hiszen a szöveg hol felgyorsul, hol lelassul, hol világos, hol kissé zavaros, hol konszenzusra jut egy-egy tételt tekintve önmagával, hol parttalan vitákat folytat. Ráadásul megfigyelhető az is, ahogy az eddigi köteteiben, úgy itt is – gyakorlatilag minden mikrotörténetében – folyamatosan az elbeszélhetőség / elbeszélhetetlenség kérdése kavarog és ölt új és új formát. 

Szóval, hogy ne nagyon kerteljek, a Nobel-díjas Peter Handke vékonyka kötete tényleg egy nem mindennapi olvasmány, és nem is való mindenkinek, így elsősorban azoknak ajánlom, akik kedvelik az elgondolkodtató esszéket, illetve azoknak, akik szerették az osztrák korábban megjelent és meglehetősen embert próbáló szépirodalmi műveit.