Otthontalanság, kiüresedés, nyugtalanság, rohanás és magány. Kevesen akadnak manapság, akit ne érintenének ezek a kérdések. Átrohanunk az életen, próbáljuk a víz felett tartani a fejünket, de nagyobb légvételre mintha nem lenne lehetőség. Mi történik velünk?

Németországban élő dél-koreai filozófus, kultúrteoretikus, Byung-Chul Han igen termékeny író, munkásságának középpontjában a gazdasági-társadalmi változások és az egyén ehhez való idomulásának megfigyelése áll. Szociológiai-filozófiai esszéiben kultúrtörténeti hivatkozások segítségével mutat rá a társadalmi változásokra és magyarázza el, miként hatnak az átfogó dinamikák az egyes ember életére.

Mostani munkája, A rítus eltűnése igyekszik nem beleesni a „régen minden jobb volt” hamis nosztalgiájába. Már az első mondatában kijelenti: „a rítusok a könyvben nem valami kívánatosat jelölnek. Inkább kontrasztfóliaként hatnak, amelyen át jelenünk élesebb kontúrokkal mutatkozik”.

"Nehéz feladat nem múltat sirató, jövőt temető hangon megszólalni egy átmeneti korszakban, amikor végleg eltűnőben van egy hagyományosan mindig is fennálló társadalmi erő, és nem tudjuk még, mi lép a helyére"

(ha egyáltalán valami a helyére tud lépni). Nehéz nem értékítéletet társítani a közösségképző és a közösség eddig ismert fogalma ellen ható jelenségek között. Han, bár nem sírja vissza a felbomló rendet, nem is tud elégedettséggel szólni a jelen helyzetről. Bajban vagyunk, egy átmeneti korszak szülötteiként igyekszünk kapaszkodók nélkül boldogulni. Merthát mi is az, ami eltűnt? Mi a rítus, és miért olyan fontos?

„A rítusok szimbolikus cselekvések. Egy közösség alapjául szolgáló értékeket és szabályokat hagyományoznak tovább és jelenítenek meg. [...] A világban-létet otthon-létté változtatják. Megbízható hellyé teszik a világot. Azt teszik az időben, amit egy lakás a térben.” A szerző Saint-Exupéry-t idézi: „Mert jó, ha az elfolyó idő nem olyasmi számunkra, ami elhasznál és szétmorzsol minket, mint egy marék homokot, hanem mint ami kiteljesít minket. Jó, ha az idő építmény.” A rítusokban nyugalom lakozik, hiszen megakasztják a mindennapok monotonitását. Kapaszkodót adnak, jelzőtáblaként funkcionálnak. A dátumok csupán dátumok – mennyire más érzés látni a hónapok múlását a naptárban, mint rácsodálkozni: már megint itt a karácsony, egy újabb születésnap... elidőzünk bennük, viszonyítási pontot adnak, megállásra késztetnek a mindennapok menetrendjében, élet- és szakaszhatárokat jelölnek.

"A rítus az idő temploma, ahová nyugalomért, befelé figyelésért, csendért fordulunk."

Nyugalomból, figyelemből és csendből azonban egyre kevesebb akad. A rítust idejétmúltnak, az egyéni szabadság felesleges korlátjának, kötelező nyűgnek éli meg a ma individualista embere. Nem tud mit kezdeni vele. Ma az időnek „nincs szilárd szövete. Nem ház, hanem kiszámíthatatlan folyó. Pontszerű jelenek puszta sorozatává bomlik. Rohan. Nincs megállása.” Pontszerűségének oka, hogy a rítusok helyét átvette az információ. Rengeteg van belőle, a nap minden egyes pillanatában eláraszt minket, de ezek azonban csak üres jelek. Nincs többlettartalmuk, nem hordoznak érzelmi töltetet. Egyre több kell belőlük, pillanatnyi kielégülést adnak csupán. Az új isten az információ, az adat. Az új cél a fogyasztás maga. Elmélyülés helyett sorozatészlelés uralkodik: megtudunk és már görgetünk is tovább. Még többre, még újabbra vágyunk. Nem használunk, hanem elhasználunk. Minőség helyett a mennyiség felé tolódnak el az elvárások.

A modern életből végül kikopnak a biztos fogódzók. „A rítusok rezonanciaközösséget hoznak létre, amely az összhang, közös ritmus létrehozására képes. [...] Rezonancia nélkül az ember vissza van vetve elszigetelt önmagára. [...] A rezonancia nem az ént visszhangozza. A másik dimenzióját rejti magában. Összhangzást jelent. A depresszió a rezonancia nullafokán jön létre. A közösség mai válsága rezonanciaválság. A digitális kommunikáció olyan visszhangcellákból áll, amelyekben az ember elsősorban önmagát hallja beszélni. A lájkok, az ismerősök és követők nem képeznek rezonanciaalapot. Csak az ént visszhangosítják fel.”

Hogy jön ide a depresszió? Úgy, állítja Han, hogy az alapja „a túlfeszített önvonatkoztatás. Az ember begubózik önmagába, teljesen képtelen kilépni magából, túllépni magán a világ felé. A világ eltűnik. Az ember a kínzó üresség érzésével egyre csak önmaga körül kering. A rítusok ezzel szemben megszabadítják az ént önmaga terhétől.” Nagyon hasonlót állít Máté Gábor Normális vagy című, legutóbbi könyvében: társas lények vagyunk, a minőségi kapcsolódás elhanyagolhatatlan alapszükségletünk. Míg ő pszichológiai, Han filozófiai szemszögből közelít és jut el a nagyon hasonló válaszokhoz.

A rítus eltűnésének következményei számos életterületen megjelennek. A tíz fejezetből álló könyv rengeteg példát hoz, amelyek életszerűvé és megfoghatóvá teszik az elméleti bekezdéseket. A teljesség igénye nélkül, önkényesen emelek ki hármat a következőkben.

A munkahelyeken nem a munkát, hanem a teljesítményt értékelik. Míg a munka egy éntől pszichésen elkülönített, munkaidőhöz kötött tevékenység, a teljesítmény az én elválaszthatatlan részét képezi. Így próbálja a modern munkahely tudat alatt is érdekeltté tenni a munkavállalót a munkahelyi teljesítményének növelésére. Ez teljesítménykényszer kialakulásához vezethet (pl. önként túlórázom, hogy javuljon a teljesítményem, hogy én magam jobb legyek).

A hitelesség jelszavának zászlaja alatt szintén a teljesítmény bújik meg. Mindenki önmagát keresi, önmagát akarja kiteljesíteni, úgy, hogy ha lehet, ennek senki és semmi ne szabjon határt. „Olyan istentisztelet ez, ahol az ember saját énjének papja.” A baj ott kezdődik, hogy ezáltal az önmegvalósítás eszméje a morál fölé nő. Az individuum nevében bármi megtehető és elnézhető, csak nehogy sérüljön a modern értelemben vett egyéni hitelesség. „Ez az a háttér, amely a hitelesség kultúrájának legleromlottabb, legabszurdabb, legtriviálisabb változataiban is morális erőt kölcsönöz. [...] A hitelesség kultusza közvetítésével a neoliberális rendszer magát a személyt sajátítja ki és változtatja nagyobb hatékonyságú termelőüzemmé. Így az egész személyt beépíti a termelési folyamatba.” (lásd: influenszerek, sztárok, akik azért híresek és befolyásosak, mert azok és kész). 

A művészet és a nyelv is profanizálódik. A politikai korrektség nevében irtjuk a kétértelmű, többélű kifejezéseket, mert valakit biztosan sikerül megbántanunk vele – vagy legalábbis biztos lesz, aki magára veszi. A játékot felülírja az átláthatóság, minden egyszerűsített, hiszen jobb a békesség. De hol marad így a humor, a játékosság, hol marad a művészet szentsége és titokzatos varázsa?

S hogy összességében mi ezzel a baj?

A Brian élete óta tudjuk, hogy mi mind egyéniségek vagyunk (én és a feleségem is). A közösségi médiával lehetőség nyílik a belső világ feltárására és akár globális szintű megmutatására – ez azonban egyszerre rombol le és csökevényesít el minden korábban adottként értelmezett szocilás és én-értelmezési keretet. Olyan méreteket ölt az egyéniség ünneplése és az én szabadságának, sőt, különcségének ünneplése, hogy rítust szeretni és vágyni maradi és szinte tilos. Az individualizálódás azonban egyeneságon törli el a közösségi élmények és szabályok kereteit.

A kereteknek azonban nem csupán korlátozó, hanem megtartó funkciójuk is van, ami szintén elveszik. Így marad magára az ember a tömegben és hangzavarban. Byung-Chul Han nem véletlenül zárja könyvét a leglátványosabb fejezettel, amely a csábítástól a pornó felé való elmozdulás folyamatát mutatja be. A pornó tökéletes allegória a mai társadalmi folyamatokra. Transzparenciája, az, hogy minden apró részletet láthatóvá tesz, a varázstalanítás felsőfoka. Látszólag mindent megad, miközben meggyilkolja a játékot, a rejtettet, a csábítást, a titkosat, az izgalmasat, bármit, ami túlmutat a húson (azaz az információn). „Nem a tilalom vagy a megvonás negativitása, hanem a túltermelés pozitivitása semmisíti meg a szexualitást. A pozitivitás mértéktelensége felelős a jelenkori társadalom patológiájáért. Nem a túl kevés, hanem a túl sok betegíti meg.”