A hivatásom abban áll, hogy a világot világosabbá tegyem – vallja a koreai-német katolikus filozófus, akinek esszékötetei egyre népszerűbbek Magyarországon. Pedig Byung-Chul Han kíméletlenül szembesít a világgal, amely szörnyeteggé tesz minket: elidőzni, összpontosítani képtelen, narcisztikus, pornó- és telefonfüggő generációk nőnek fel. A rítus eltűnése című, magyarul most megjelent könyvecske szerint az egyik lehetséges kiút „a világ újbóli varázsossá tétele”. Színvonalas modernitáskritika a sztárfilozófustól, aki Bartókot és Tarr Bélát is kedveli.

A Byung-Chul Han-hullám 2019 óta tart Magyarországon. A Typotex akkor adta ki idehaza legismertebb esszéjét, A kiégés társadalmát (Die Müdigkeitsgesellschaft, 2010 óta már húsz nyelven jelent meg), és a letisztult dizájnú filozófiakönyvecskék azóta sorra követik egymást, a műfaj mércéje szerint sikerrel. A dél-koreai születésű, évtizedek óta Németországban élő kulturális teoretikus üzenete határozott: a modern emberiség saját maga kizsákmányolója lett, mentális egészségünk katasztrofális állapotban van, ennek oka pedig elsősorban a közösségimédia-függőségünk és a nem kis részben abból következő egómániánk, figyelemzavaros és -hiányos életünk.

Byung-Chul Han – ejtsd: „Bjongcshol”, ha pedig anyanyelvén írjuk, akkor Han Byung-Chul, hiszen a magyarhoz hasonlóan a koreaiak is a vezetéknevet teszik előre – filozófiát, német irodalmat és katolikus teológiát tanult Freiburgban és Münchenben. Tudományos kinevezéseit a Bázeli Egyetem Filozófia Tanszékétől és a Karlsruhei Művészeti és Formatervezési Egyetemtől kapta, jelenleg a Berlini Művészeti Egyetemen tanít. Titokzatos figura, néhány évvel ezelőttig egyáltalán nem adott interjút, pontos születési dátumát titkolta, előéletéről nem sokat tudni. Facebook- vagy Twitter-oldala nincs, mivel szerinte ezek lélekpusztító dolgok. Tavaly Budapesten járt és tartott előadást, amit azzal indított, hogy utál utazni, általában a lakásában tartózkodik, amit nem hagy el, inkább a virágokat nézegeti, mert „csodálatos látni, ahogy a bimbók lassan megnőnek”. Szerinte a növények azért élnek olyan sokáig, akár több száz évig, mert nem utaznak. (Ugyanebben az előadásban mondta azt is, hogy szereti Bartókot, Nádas Pétert olvas, Tarr Béla A torinói ló című filmje pedig nagyon megragadta.) Han szereti a melankóliát; a CEU előadótermében – egy Nádas-esszé nyomán – arról lamentált, hogy mi lenne, ha elmenne valahova a magyar vidékre, és felakasztaná magát egy diófára.

Nem szokványos gondolkodóról van tehát szó. Han attól érdekes, hogy teljesen önazonos (modernitáskritikáját úgy gyakorolja, hogy közben nem él annak fő eszközeivel), filozófiájában pedig vegyíti ázsiai gyökereit, tapasztalatait a német filozófia nagyjai, mindenekelőtt Martin Heidegger és Friedrich Hegel téziseivel. „A hivatásom abban áll, hogy a világot világosabbá tegyem” – vallotta a fent idézett budapesti előadásában az egyébként katolikus Han.

A rítus eltűnése című, magyarul nemrég kiadott kötete eredetileg 2019-ben jelent meg Berlinben, és részben továbbgondolása, részben szintézise korábbi esszéinek (itt főként a „lájkdiktatúrát” ostorozó A szép megmentésére és a már említett A kiégés társadalmára kell gondolni). A szöveg lényegi szervezőeleme az aggodalom. Han aggódik: a kultúráért, a lelki egészségért, a szabadságért, a szexualitásért.

Az elidőzés vége

Mindenekfelett pedig az emberi rítusok eltűnése miatt aggódik, szerinte ugyanis azoknak köszönhetően szabadult meg a világ az esetlegességtől, és hordoz maradandó dolgokat. „A rítusok szimbolikus cselekvések. Egy közösség alapjául szolgáló értékeket és szabályokat hagyományoznak tovább és jelenítenek meg” – írja. Rítus az ünnep, a családi szokások, de például a csábítás is. A rítus ugyanaz az időben, mint az otthon a térben.

A rítusok eltűnésén aggódni a szokásos morális pániknak, „bezzeg régen” típusú merengésnek tűnik, mégis: Han meglátásaiban, helyzetleírásaiban van valami egyedi és ijesztően pontos. A rítusok kommunikáció nélküli közösséget hoztak létre, miközben ma a közösség nélküli kommunikáció uralkodik – mondja. Online bennszülöttként vessük ezt össze a hétköznapi tapasztalatainkkal: másodpercek alatt kerülünk kontaktusba vadidegenekkel és kapunk mindenféle információs szemetet, személytelen üzenetet a különféle hírfolyamokban, üzenőfalakon, miközben régi közösségeinkre alig marad idő. Pusztán a sajtó működésére lefordítva: a klasszikus felállásban az olvasók szerkesztett felületek körül alkottak szellemi közösséget, míg mára a tömegek lekoptak a nyomtatott és digitális címlapokról, ehelyett algoritmusok köpdösik eléjük a különféle tartalmakat, a hírfolyamokat programok „szerkesztik”, már ha a teljes esetlegességet lehet szerkesztésnek nevezni. Ez nem pusztán technológiaváltás: nem arról van szó, mint amikor korábban fekete-fehér lapokat olvastunk, aztán színeseket (pedig az is mekkora változás volt!). Az ember agya, figyelme hangolódik át teljesen.

Mi történik velünk tulajdonképpen? Han szerint a digitalizált, fogyasztási alapú társadalmakban a tartósság tapasztalata enyészik el, és radikálisan fokozódik az esetlegesség. Az elidőzés mint magatartásforma, a maradandó dolgok megléte az emberré válás kezdete óta kultúránk része volt, de mára veszélybe került. „Ha a dolgokat csak elhasználjuk és fogyasztjuk, akkor az elidőzés nem lehetséges. Az okostelefon nem enged elidőzni.” Figyeljük meg, hányszor kapkodnak az emberek a telefonjukhoz kirándulás, gyerekkel játszóterezés, múzeumlátogatás vagy baráti kocsmázás közben – pedig mind olyan tevékenység, aminél kizárható lenne a külvilággal kapcsolatot tartó eszköz.

Han szerint napjainkban a mély figyelmet mint kulturális technikát veszítjük el. Ez az, amit a rituális és vallásos gyakorlat fejlesztett ki az emberben, méghozzá évezredek alatt. A religio (vallás) nem véletlenül származik a relegere (újra olvas, töpreng) szóból: minden vallási gyakorlat a figyelem gyakorlása. A figyelemnek pedig csönd kell – illetve kellene. A kellemetlen igazság, hogy a hallgatásnak nincs már helye a sekélyes figyelemkultúrával megvert digitális hálózatokban. A lélek ma nem imádkozik, hiszen ahhoz csöndre és mély figyelemre lenne szükség. Mit csinál helyette? Szünet nélkül termel.

A rítus eltűnése erőteljes kapitalizmuskritika is: Han szerint a modern (városi) embert és környezetét szétfeszíti, tönkreteszi a termelés- és teljesítménykényszer. A fokozódó tempó, a csönd és az elmélyülés hiánya és a szünet nélküli termelés együttesen vezet a kiégés társadalmához. (Tegyük hozzá: Han mindezt a munkamániára hajlamos német és dél-koreai környezetből írja. Európa keletebbi és délebbi felén a teljesítménykényszer sokszor inkább a prekapitalista arcát mutatja.) Az interneten ráadásul „mindenki produkálja magát, hogy nagyobb figyelmet keltsen.

Az önprodukció kényszere a közösség válságához vezet. (…) Olyan istentisztelet ez, ahol az ember a saját énjének papja” – mondja az online teljesítménykényszer személyes következményeiről.

A szerző szerint mindez nem önmagában probléma, vagyis nem azon kesereg, hogy egyesekre milyen rossz hatással van az internet. Han azt mondja, a legtágabb közösségünk is rossz irányba tart: a társadalom fokozatosan atomizálódik és narcisztikussá válik. Ebből pedig levezethető egy még nagyobb baj: a kényszeres, frusztrált, narcisztikus emberre fokozottan igaz, hogy nem használja, hanem elhasználja a világot. A különbség mindössze egy kétbetűs segédszó, amiből tulajdonképpen levezethető az emberiség tragédiája. Elhasználjuk a világunkat: nem szépen, együttérzőn viselkedünk, hanem erőszakosan zabálunk.

Háború

A rítus eltűnése foglalkozik a háborúval is, persze csak úgy, mint bármilyen újabb filozófiai mű 2022. február 24. előtt. (A könyv németül több mint három éve jelent meg.) Han klasszikus teoretikusok nyomán levezeti, hogy a modernitás előtti háborúkban még sok lovagiasság és – hangozzék bármennyire meglepően – játékosság volt. Sok régi háború felfogható volt rituális párviadalként is.

Ebből mára szinte semmi sem maradt. Han szerint az igazi „antiháboú” a drónháború, melyből teljesen hiányzik a klasszikus játékjelleg:

„A halált itt géppel termelik. […] A halál gépi termelés-algoritmusokon alapul. A gyilkolásban mint adatszerű műveletben van valami pornográf, obszcén.” Már nem háborúzunk („rituális párviadal”), hanem halált termelünk.

A háborús rész csak egyetlen példa, hogy Hannak sok baja van az algoritmusokkal és az adatmániával is. Tézise szerint a kopernikuszi-antropológiai korszaknak nagyjából vége van. Ez volt az a periódus, amely az embert a tudás autonóm előállítójává emelte, de mára beérett a „dataista” fordulat, mely szerint az embernek immár az adatokhoz kell igazodni. Minden adatalapú, tehát kiszámítható, kezelhető akar lenni.

Ahogy a harc sem tud már rituális párvidal lenni, úgy Han szerint az élet más területeiről is eltűnik a mese, a sztori, a játékosság. Az algoritmusok ugyanis „számolnak, de nem beszámolnak”.

Pornó

Han Byung-Chul szerint elérkeztünk a posztszexualitás korába, ehhez szimbolikus pontként pedig Lars von Trier dán filmrendező A nimfomániás (Nymphomaniac) című 2013-as moziját nevezi meg, mert ez volt az első szélesvásznú filmszínházi termék, ami látványban, naturális megoldásokban átvette és kommersszé tette a pornót. Függetlenül attól, hogy mennyien látták – hiszen a Lars von Trier-filmek mégsem közönségfilmek –, ez jel volt, hogy a korábban szemérmesen, egyfajta videótéka-zárványként kezelt pornográfia kilépett a medréből. A torrent és a videómegosztók korában szinte korlátlanul hozzáférhető, a potenciális belépő korhatár sosem volt még ennyire alacsony, hatása a mainstream kultúrára immár közvetlen.

Mit jelent a pornográfia diadala? Han szerint az illúzió, a látszat, a színjátszás iránti érzék elvesztését. A pornográf élvezet narcisztikus és a csábítás végét jelenti, mert „a másik egészen föl van számolva benne”. A filozófust még csak prüdériával sem lehet vádolni, mert alapvető emberi dologként beszél az erotikáról és az erotikus csábításról. Ezek olyasvalamik, amiket Han szerint a pornó megsemmisít.

„A pornó hatékonyabban pusztítja a szexualitást és az erotikát, mint a morál és az elfojtás” – hirdeti. És valóban léteznek kutatások arról, hogy az állandó pornónézés erősen visszaveti a szexuális életet.

A termelés- és teljesítménykényszer mára az élet minden területét áthatotta, így a szexualitást is, ebben pedig kétségtelenül szerepe van a pornónak. A csábítás időigényes játékát egyre inkább mellőzik a közvetlen vágykielégítés kedvéért. A csábítás és a termelés nem illenek össze. „A csábítás játék. A rítus rendjéhez tartozik. A szex ezzel szemben funkció. A természeti rendjében a helye. A csábítás lételeme a másiknak szóló képzelet” – írja Han.

Szerinte a csábításban rejlő titokzatosságra és játékosságra nem egyedül a pornografizálódott társadalom veszélyes – hanem a politikai korrektség is. A PC szigorú, mindent kilúgozni akaró nyelvhigiéniája véget akar vetni az erotikus csábításnak. Konkrét példához nem kell messzire mennünk: a napokban futott végig a magyar sajtón, hogy egy floridai iskolaigazgató távozni kényszerült a pozíciójából, miután a hatodik osztályosoknak megmutatták Michelangelo Dávid-szobrát. Ami, ugye, anyaszült meztelen. Volt szülő, aki a 16. századi alkotást pornográfnak nevezte, és többen kifogásolták, hogy nem szóltak nekik előre, hogy ilyesmit mutatnak majd az órán. (Időközben Firenze városa jelezte, kitünteti a menesztett intézményvezetőt.) A „Dávid-botrány” egyszerre szemforgató, ostoba és káros.

Konklúzió

Vajon Han Byung-Chul csupán ránk önti a modernitás ezernyi válságjelét, vagy mutat valami kiutat is? Tény, hogy A rítus eltűnése fárasztó olvasmány, nem a hossza, hanem a kimerítő problémafolyam miatt. (Ezen nem segítenek a túlfilozofált bölcsészmondatok sem, mint: „A libidó, amely a tőke jelensége a test szintjén, játékellenes.”) De azért felsejlik itt valamiféle „program”.

A kultúrteoretikus szerint narcisztikus, csöndre képtelen, teljesítménykényszeres korunkra gyógyerővel hatna „a világ újbóli varázsossá tétele”, amit leginkább a valláson és a művészeten keresztül lehet elérni. Utóbbinak természetesen nem a profanizált, varázstalanított, hanem a klasszikus válfajaival.

A kultúra az ünnepből ered – írja egy helyen. Ahhoz, hogy a termelés kora ne „ünneptelen idő” legyen, vissza kell találnunk a rítusokhoz, meg kell tanulnunk ünnepelni, az ünnepekben jelen lenni. Vissza kell szereznünk továbbá a szemlélődő nyugalmat. A japán teaszertartások során például az ember rituális gesztusok aprólékos lefolyásának veti alá magát; megélheti a távollétet, az önfeledtséget. A lélek elnémul, létrejöhet „a kommunikáció nélküli közösség”.

A rítusok egymáshoz fordítanak minket, kötődést adnak. Han szerint csak úgy maradunk egészségesek, ha ennek tudatában éljük az életünket.