Miközben Byung-Chul Han, az egyik legismertebb vagy legalábbis legnépszerűbb kortárs filozófus az eddig megjelent könyveiben is leginkább a modern világot ostorozza, legújabb kötetének, A rítus eltűnésének előszavában arra hívja fel a figyelmet, hogy ennek megírására nem a nosztalgia ösztökélte, hanem leginkább a (filozófia)történész kíváncsisága: rögzíteni szerette volna, hogyan kapnak egyre kevesebb szerepet az életben azok a közös szokások, amelyek egykor az emberi közösség életében olyan fontosak. A rítus eltűnése Han szerint nem maga a probléma, hanem csak annak egy tünete, a szerző ismerői pedig már sejthetik, hogy mi lehet a valódi baj, sőt, minden baj okozója: természetesen a neoliberális fogyasztói társadalom.

Közösség nélküli közösségek

A rítusok eltűnése mögött valójában a közösség eltűnése áll. Elsőre meglepőnek tűnhet ez a közösségi média virágzásának idején, de Han szerint ez a közösség már nem is igazi közösség. Míg korábban a szerző haragját leginkább a Facebook váltotta ki, most már kevesebb figyelmet fordít rá, meglepő trendérzékenyről tanúbizonyságot téve ezúttal a Twitter bőszítette fel. „A digitális kommunikációt túlnyomórészt indulatok irányítják. Az azonnali indulatkiélésnek kedveznek. A Twitter indulatmédium” – írja a Teljesítménykényszer című fejezetben.

Ez a panasz rímel arra, amiről a korábbi könyveiben is írt: Han szerint a fogyasztói társadalom teljes belső logikája hibás, ebben a világban pedig elkerülhetetlen, hogy az ember kiégjen és depressziós legyen. A modern világban, legalábbis annak aktív tagjaként, nem lehet boldognak lenni. Ebben a világban már nincs szerelem, szépség és fájdalom sem, nincs semmi, ami megmenthetné az embert az elkerülhetetlen kiégéstől.

Igény volna rá

A rítusok, írja Han, korábban még alkalmasak voltak erre, és az illúziójuk még mindig alkalmas rá, hogy kiútnak tűnhessenek, de valódi tartalom nélkül valódi értelmük sincsen. Ahogyan korábban arra panaszkodott, hogy az erotikusból pornográf lett, úgy lett az életet szabályozó, a hangsúlyt az egyénről a közösség felé toló közös cselekvésből kiüresedett álcselekvés, a közösség illúziója.

A rítusokra való igény márpedig valós: Han emiatt is említi Jordan B. Peterson kanadai pszichológus, életvezetési tanácsadó könyvét, a 12 szabályt az élethez-t. Ennek a sikere Han szerint éppen annak köszönhető, hogy a káosztól való félelem (Peterson is ezt tekinti a legnagyobb fenyegetésnek) új igényt szül a rítusokra, Peterson szabályai viszont a szó eredeti értelmében már nem is rítusok: „Nem származik belőlük olyan szimbolikus erő, amely az életet valami magasabbhoz rendelné hozzá, és ezáltal értelmet és irányt adna neki”.

Nádas Péter körtefája

De mik azok a rítusok, amiket Han hiányol, és mire voltak jók? Han egyik példája Nádas Péter esszéje, A helyszín óvatos meghatározása. A Nádas-szövegben egy olyan falu szerepel, amelynek a középpontjában egy vadkörtefa, illetve az általa megtartott közösség áll. A rítus az, amikor összegyűlik a falu a fa alatt, ahol még a legnagyobb hőségben is hűvös van. „Magyarázatként még azt is hozzá kell tenni, hogy amikor a helybéliek falut mondanak, akkor nem egyszerűen a földrajzi névvel ellátott helységet értik alatta. A világ értelmében használják a szót, amikor azt mondják, tout le monde. A falu azonos a mindenkivel, aki pedig a körön kívül él, természetesen nem számít a mindenkihez. Ezzel kicsit úgy vannak, mint a spártaiak, a leszbosziak, az athéniek és az összes többi görög (…)” - írja Nádas. Han szerint az a rítus, amikor a falu népe összegyűlt énekelni a fa alatt, stabilizálták a helyet és létrehoztak egy kognitív térképet, amely „a digitalizálás és a globalizáció folyamatában szétfoszlik”.

Persze nem ez Han egyetlen példája, csak épp ez az, amit tavalyi budapesti látogatása alatt is érintett; azt, hogy ez nem csak udvariassági gesztus volt a magyar közönség felé, jól mutatja az is, hogy a könyv német eredetije 2019-ben jelent meg. A vadkörtefa alatt csend uralkodott, ami a vallás elválaszthatatlan része – Han szerint „a csöndnek és a hallgatásnak nincs helye sekélyes figyelemkultúrával rendelkező digitális hálózatban”. A digitális kommunikációban nem emelkedik ki semmi vízszintes természetű. Az elmúlást körülvevő rítusok is a fényüket és értelmüket veszítették: míg a közös gyász közösségi természetű, a rítus eltűnésével az egyén kerül előtérbe. A pihenés rítusa is veszélybe került, legalábbis a modern világban: a munkának van eleje és vége, a teljesítménynek nincs.

A háború játéka és a pihenés szentsége

Az a mókuskerék, amire Han már régóta panaszkodik, itt is megteszi a hatását: szerinte a rítusok eltűnése, és természetesen a modern társadalom már a háborút is tönkretette. A szabad görög katonák még játékként, az élet ünnepeként élték meg a háborút és a harcot is –ellentétben a zsoldosokkal –, ez a fajta felszabadultság viszont már hiányzik a világból: „a termelés társadalmát a halálfélelem uralja. A tőke a halál elleni garanciaként működik”. Máshol a drónháború személytelenségére panaszkodik, ami „a végletekig fokozza az aszimmetriát. Az ellenfél bűnözővé degradálása és inkriminálása a rendőri akcióra hasonlító célzott gyilkolás előfeltétele”. A modern háborúból hiányzik a játék rítusa, ezért hiányoznak a szabályok és gyakran a győzelemre való esély is.

Ez a mindenvesztés a nagy és heroikus dolgokon túl a hétköznapi életen is rajta hagyja a nyomát: a munkán, a játékon, sőt, még a hétköznapi kommunikáción is: „a nyelvet is ritkán használjuk játékosan. Csak dolgozni engedjük. Arra kötelezzük, hogy információkat közöljön vagy értelmet hozzon létre. Emiatt nincs érzékünk az önmagukban csillogó formák iránt” – írja Han A jelek birodalma című fejezetben.

Heidegger és társai

A hivatkozások, illetve az alapgondolatok közül szokás szerint nem hiányozhat Heidegger, és a szerző szóvirágai sem változtak sokat („az ember a saját énjének papja”; „a tőke nem nyugszik, lényegénél fogva szakadatlanul munkálkodnia és mozognia kell”; „a rítusok adnak formát az élet lényeges átmeneteinek. Ezek lezáródó formák. Ezek nélkül csak végigcsúszunk. Megöregszünk anélkül, hogy öregekké válnánk”). Visszatérő idézett vendégnek számít Deleuze, Kant és Hegel is, de Nietzsche és Carl Schmitt sem maradhat ki: aki ismeri Hant, aligha lepődik meg ezen, a fenomenológia által kedvelt szerzők mellett talán a szerző németsége is rajta hagyta a nyomát a könyvön. Némi újdonságként hathat, legalábbis Han általam ismert műveihez képest, a japán kultúra felé történő kitérő: a téma adja is magát a rítusok fontossága és hanyatlása miatt, és persze alig akad valaki, akinek ne jutna eszébe egy teaszertartás és a közmondásos japán szertartásosság, ha már terítékre került a téma.

A szemlélődés fontossága

A rítus eltűnése nagyjából olyan, mint amire Byung-Chul Han tavalyi előadása után számítani lehetett: ekkor ugyan Erósz hanyatlása volt a fő témája, de kitért Nádasra és a rítusokra is. Mint akkor elmondta, a látszat ellenére nem pesszimista, inkább a szemlélődéshez való visszatérésben hisz, mint az öngyilkosságban vagy bármi más meggondolatlanságban, például a cselekvésben, és A rítus eltűnése tökéletesen illeszkedik ebbe a vonalba. Han szerint a rítus felelevenítése járható út lenne a kiégett, depresszióban szenvedő társadalom számára, de arra, hogy ez hogyan lehetséges, nem ad választ, csak a szemlélődés, a pihenés, a saját idő fontosságát hangsúlyozza a rohanó világgal, a depresszióval és a folyamatos nyüzsgéssel szemben.

Megtagadott nosztalgia

Annak ellenére, hogy az előszóban hangsúlyozza, hogy ő bizony nem nosztalgikusan közelíti meg a rítusokat, és nem is valamilyen pozitív értelemben használja a szót, bizony nosztalgiázik, és a rítus nála olyan speciális értelemben szerepel, amit nehéz másként értékelni, mint valamilyen pozitív dolgot a negativitás világában. Konzervatív könyv ez, de ez nem meglepő attól a szerzőtől, aki irtózik a technikától, a telefonoktól, és akkor a legboldogabb, ha egy orgonabokor mellett zongorázhat, viszont olyan sok újdonságot nem tartalmaz az előzőekhez képest: miután megtudtuk, hogy a közösségi média és a neoliberális társadalom mindent tönkretett, ami fontos lehetett az emberiség számára, csak annyi derült ki belőle, hogy ehhez a mindenhez a rítusok is hozzátartoznak.

Han rajongói nem fognak benne csalódni, de azon kívül, hogy kiderül, hogy a régi szép időkben mi, magyarok is Nádas körtefájának énekeltünk, de ezt is tönkretette a Facebook, Han nem tesz világrengető felfedezéseket. A legérdekesebb rész talán a kockázatról, játékról, halálról és háborúról szóló néhány fejezet, de ezek idealizmusa némileg zavaró: a drónháborúk és az autonóm fegyverek jóval több etikai kérdést vetnek fel, mint hogy bezzeg az antik görögök milyen bátran néztek szembe egymással és a halállal, ez az idealizált kép viszont azt is kétségessé teszi, hogy Han vajon néha kijön-e a kertjéből, vagy lejön-e az elefántcsonttornyából, és tájékozódik-e a világ dolgairól. Az biztos, hogy jobban áll neki, ha marad az elmélet talaján: Nádas esszéjének ugyanannyi köze van a bármikori valósághoz, mint Hannak a Facebookhoz. Amit egyébként annyira utál, hogy soha nem is használta.