„(…) lehunyom a szemem, szeretnék feloldódni és lefolyni, megállítani ezt az egész masiniériát, kiszállni magamból, mint egy vonatból, úgy tenni, mintha nem érdekelne, mintha minden rajtam kívül történne, csak nézni szeretnék, csak részvétlen negfigyelő lenni,"

A történet viszonylag átlagosan kezdődik, amennyiben átlagos az, ha egy fiatal egyetemista lány nyáron egy olyan központba megy önkénteskedni, ahol a feladat testi fogyatékossággal élők gondozása. A központ Franciaországban, Marseille-ben van, neve Bellevue. Bellevue jelentése szép kiálás. Mennyire lehet itt szép kilátásról beszélni? Blanka kissé zárkózott, szótlan ez elején, de barátokra lel és a kezdeti nehézségek ellenére megszokja az önkéntes munkát is. Csakhogy sajnos újra előjön a depressziója és egyre inkább saját paranoid gondolatainak, halucinációinak lesz a rabja.

A szöveg végig hűen tükrözi Blanka belső monogológját. Az elején még vannak teljes mondatok, ahogyan viszont elkezdődnek a vissza-visszatérő paranoid gondolatok nincsenek már teljes mondatok, egy-egy bekezdés csak vesszővel elválasztva. Hiába van ott Drago, aki próbál segíteni, Blanka mellett lenni, hiszen most elhatározta, hogy gyógyszerek nélkül oldja meg a helyzetét, úgy tűnik nincsen kiút ebből a helyzetből, minden egyre rosszabb lesz.

Az irónak sikerült elérnie, hogy abszolút átéljük, átérezzük mi zaljlik Blanka fejében. Megviselt a történet olvasása, egyszer még álmomban is teljes nyomasztó érzések uralkodtak el rajtam. Nem könnyű téma, nem könnyű olvasmány, de mindenképpen markánsnak és fontosnak tartom, hogy olvassuk.