Vállalkozó szellemű hallgató kerestetik – a Bellevue nem szívderítő, cserében nem egyszerű hangoskönyv. Érzékenyítő szerepe viszont jócskán akad: még ha egy zavart elbeszélő nézőpontján keresztül is, de olyat mutat meg, amit csak távolabbról ismerünk. Elmeroggyant? Kripli? Nyálcsorgató nyomorék? Szép szavak. Még jó, hogy nem a mieink. Ugye?

Leginkább figyelmeztető feliratokkal teleaggatott, romos bérházra emlékeztet Ivana Dobrakovová Blanka nevű főszereplőjének az elméje, jobb és rosszabb állapotú szegletekkel, ám közel az összeomláshoz. Olyan bérházra, amelytől mindenki távol tartja magát, csak az nem, akit érzelmi szál köt hozzá, vagy odarángatja a hivatása. A szlovák író Belle­vue című hangoskönyvén szerepel ez a huszonéves egyetemista lány, akinek az állapota azért valamiben mégiscsak különbözik egy lepusztult épületétől: látszólag kielégítő. Legalábbis kezdetben.

 Aztán más vágányra terelődnek az események, és velük a hangoskönyv előadója, Mentes Júlia is irányt vált: a kalandvágyó, a francia nyelvet Marseille-ben gyakorolni akaró egyetemista karaktere fokozatosan átalakul, hogy később egy paranoid, hallucinációktól sújtott, elmegyógyintézetben kezelt lány keljen életre belőle. S hiába tart ez a színészi alkotói munka, mondjuk úgy, az egyszerűbbtől a bonyolultabb felé, ez utóbbi sikerül jobban, ebben van „anyag”, ez szólíthatja meg az előadót, a bomlott elmeállapot érzékeltetése lesz a profi munka. Míg a hangoskönyv első fejezetei során Mentes Júlia hangsúlyozásában érezhetünk erőltetettséget (miért nyomatékos minden szó egy viszonylag jelentéktelen tartalmú mondatban?), a lemez „tárgyára térve” végül magával sodorja a hallgatót.

Az író részéről ismert az önéletrajziság: Dobrakovová, épp, mint Blanka, járt önkéntesként Marseille-ben, és a zavart elmeállapotok különösen érdeklik, talán mert a családjában több pszichiáter is van. Ennek a lenyomata a Bellevue: a hangoskönyv alapját képező regényben Blanka egy Bellevue nevű központba megy nyárra dolgozni, ahol fogyatékkal élőket gondoz, de rövidesen megvál­tozik, ki szorul segítségre, állapota folyamatosan romlik, s végül ő válik – ahogyan a gondozottjait nevezi – nyálcsorgató kriplivé. Nem a trau­ma­tikus élmény miatt, amit a feladat rendkívülisége okozhatna; ambivalens a viszonya a betegekhez, bizalmatlan velük, undorodik és tart tőlük, s agyában meg is kreálja az összefüggést: az a büntetése mindezért, hogy elmegyógyintézetbe zárják. Képzete szerint mindenki összefog ellene – a legjószándékúbb barátok is –, így nem marad más, csak a gyűlölet és a bosszú.

A fentiekből érzékelhető, hogy már-már túl összetett az a folyamat, amelyet Dobrakovová ábrázol, így több úton járhat az értelmezése. A motivációk felderítése minden irányból esetleges (az kiderül, hogy ez már Blanka harmadik depressziós epizódja, antidepresszánsokat és nyugtatókat szedett korábban, és az apja lehetett elmebeteg), a keretek homályosak, épp, mint Blanka egyre pusztítóbb valóságképe, így az előadónak sincs könnyű dolga. Mindezt a szöveg is tükrözi: hol egyes szám első, hol második személyű, és a központozás is szándékosan szabálytalan (bekezdéseket sokszor például vessző köt össze), bár ez utóbbi csak a könyvalakban tűnhet fel. Angol és francia, néha szlovák mondatok hangzanak el, mert heterogén a Bellevue-ben dolgozó önkéntes csapat, van olasz, svéd, cseh stb. is a tagok között, így szerencsés, ha a hallgató ért ezeken a nyelveken. Az előadó ért, ez egyértelmű, legalábbis a kiejtésének szépsége erre utal (előny, hogy anglisztika szakra is járt korábban).

Vélhetően patologikus pontosságú, ám biztosan részletgazdag a kép, amelyet a szerző a bomlott elme természetéről rajzol fel – legalábbis lai­kus­ként ezt sejtjük. A nyelvi kohézió is széthullik, indulatos, zaklatott félmondatok-mondatok tükrözik az elbeszélő lelki-szellemi állapotát, és a hang, a szöveg felolvasása kapaszkodó a szöveg követésében. Ki beszél a valóságban? Blanka? A barátja? Az anyja? Vagy a munkatársa? Sokszor csak a hangszín, a hangsúly enged erre következtetni. Törni kell az utat a szoros nyelvi-gondolati burjánzásban, az előadót követve.

Vállalkozó szellemű hallgató kerestetik – a Bellevue nem szívderítő, cserében nem egyszerű hangoskönyv. Érzékenyítő szerepe viszont jócskán akad: még ha egy zavart elbeszélő nézőpontján keresztül is, de olyat mutat meg, amit csak távolabbról ismerünk. Elmeroggyant? Kripli? Nyálcsorgató nyomorék? Szép szavak. Még jó, hogy nem a mieink. Ugye?