
Oldalszám: 360 oldal
Formátum: A/5, kötve
ISBN: 978-963-9548-78-7
Témakör: Kommunikáció
Sorozat: Kommunikációkutatás
Eredeti ár: 2500 Ft
Webshop ár: 1875 Ft
KOSÁRBA
A „három t” kutatása
A könyv a kiadó Kommunikációkutatás című sorozatában jelent meg, amely főleg a Pécsi Tudományegyetem BTK Nyelvtudományi Doktori Iskoláján belül működő kommunikációs program (A kommunikáció az emberi problémamegoldás kontextusában) keretében készült, elfogadott disszertációkból áll, és amelyek száma az utóbbi években örvendetesen gyarapszik.
A szerző, Havasréti József voltaképpen nem elsősorban kommunikációelméleti könyvet akart írni, hanem a kultúra szociológiai kutatásában és a Kádár-korszak neoavantgárd művészetének történeti elemzésében alkalmazott kommunikációelméleti módszereket tanulmányozta. Hazai és nemzetközi archívumok kutatása nyomán úgy tekinti át a neoavantgárd történetét, hogy a közösségi és kulturális folyamatok modern, elsősorban kvalitatív módszereit, illetve fogalmi apparátusát használja, különös súlyt helyezve a jelenségek meghatározására, s azok nyomán a hazai események új értelmezési kereteit állítja fel.
Ez a megközelítés sok új megállapítást tesz lehetővé Havasréti József számára. Az első fejezet például a szubkultúra fogalmát állítja elő térbe, és az új művészeti irányokat mint a „belső emigráció” szubkultúráit írja le, a „szocialista életvilágba” való visszahúzódás próbálkozásait látja benne. Kulcsfogalom a szimbolikus gazdaság, és ennek olyan gazdaságelméleti metaforasora, mint a Kornai János révén híressé vált hiány, a helyettesítés vagy a nemzetközi kultúrakutatásban elterjedt „barkácsolás” (bricolage). A szerző fontos különbségeket tesz a föld alatti (underground) és az alternatív, valamint az ellenkultúra és a szubkultúra értelmezései között. Ezek azért fontosak, mert a magyar neoavantgárd inkább alternatív és szubkulturális akart lenni, nem voltak totális lázadási ambíciói.
Kiemelkedően érdekes a kötetben a második fejezet: a diszkurzív elemzés módszerei szerint írja le a magyar avantgárdot, erőteljesen támaszkodva Foucault eredeti perspektívájára. E gondolatmenetben különösen a hermeneutikusezoterikus diskurzus leírása érdekes. A harmadik fejezet a kádári kultúrairányítás jó összefoglalása, majd a magyar avantgárdban felbukkanó LKW (LebensKunstWerk) irányzat a negyedik fejezet tárgya. Az ötödik fejezet tágítja ki a gazdasági metaforákat, itt főleg a hiány, a másolás és a helyettesítés mechanizmusai segítették az elemzést.
A kötet második fele esettanulmányokat tartalmaz. A popzene, Molnár Gergely és a Spions együttes az első példa, majd a Fölöspéldány Csoport, illetve a Lélegzet nevű élő folyóirat (Tábor Ádám, Erdély Miklós és mások) dialógusteremtő próbálkozásáról szólnak fejezetek. A kiemelt példák többnyire rövid életűek voltak, a hatalom általában erősen korlátozta, viszonylag hamar semlegesítette és fel is oszlatta ezeket a kísérleteket, szereplőik gyakran külföldre is kényszerültek.
A fiatal magyar értelmiségben azonban az ellendiskurzusok és az új szubkulturális kánonok nagy befolyást gyakoroltak, csakúgy, mint a néhány alternatív tárlat vagy színházi próbálkozás, és a szerző szerint ez segített elbizonytalanítani a kulturális irányítást és előkészíteni a rendszerváltozás eszmeiségét.
A szerző hatalmas ismeretanyag alapján írta meg a könyvét, szinte teljes a szubkultúrák és a velük kapcsolatos diszkurzív és konstruktív folyamatok szakirodalmának áttekintése és fogalmaik felhasználása. A honi archívumkutatások viszont az eddig csak felszínesen ismert események alakjait, folyamatait, fontos epizódjait világítják meg. A nagy hazai történeti tájékozottság talán nem is tesz jót a kötetnek, a szerző túl sokszor él az utalás eszközével, feltételez olyan ismereteket, amelyek még a korszakot átélteknek sem feltétlen van meg. Az innovatív elméleti, fogalmi megközelítés az olvasóban felébreszti a nyugodtabb, induktív elemzés igényét.
Ez az igény a gazdasági elméletek metaforikus felhasználásában kielégülhet, de itt már a kritikus olvasó nagynak és szervetlennek érzi az ugrást az elemzési szintek között. Bármennyire is elhíresült a hiánykoncepció a szocialista termelésre és társadalomszervezésre vonatkozóan, éppen a kulturális vonatkozások nyomán láthatjuk, hogy azért ez nem olyan ontológiai kategória, amelyre biztosan lehetne építkezni. A hiány nem lényegi vezérlőelv, hanem a gazdasági voluntarizmus és a szervezetlenség eredménye, amelyet nem sikerült eliminálni (a kitartó próbálkozások ellenére, lásd például az úgynevezett magyar „kenyérpolitikát”, amelynek jegyében a – gyenge minőségű és erősen szubvencionált – kenyér mindig kapható volt, csak éppen a minőségi kritériumokkal nem lehetett számot vetni; a művészetekkel kapcsolatos szubkultúrákban azonban éppen a minőségi paraméterek váltak mérvadóvá, illetve hivatkozási alappá – az „állami” ellendiskurzusok ezt igyekeztek elvitatni az újító művészektől).
Nagyon érdekes az elemzési szempontrendszer, de az olvasóban mégis sok hiányérzetet hagy. Egyszerűbb, földhözragadtabb kategóriák hiányoznak, például a művészeti irányzatok újkori fejlődésének tágabb perspektívája, amelyben az újítás mindig erőteljes lázadás, mindig életstílust és gondolkodásmódot is újít, nemcsak művészi ábrázolásmódokat. A magyar – illetve a szocialista – „három t” csak annyiban sajátos, hogy míg a francia avantgárd tudomásul vette, hogy a polgári ízlés nem fogadta be, a magyar lázadás a tűrés, de még inkább a támogatás t-jét szerette volna, talán ezért is lett a magyar avantgárd inkább alternatív, és nem ellenkulturális. De sokkal durvább volt a tiltás valósága is, mint azt a szerző elemzési módja most diszkurzív síkon megfogalmazza. Vidéken jóformán nem volt neoavantgárd, és a fővárosiról is csak azért beszélhetünk, mert képviselőinek társadalmi helyzete (legtöbbször a családok társadalmi beágyazottsága) miatt nem lehetett alkalmazni a vidéken még a nyolcvanas évek második felében is elterjedt durva megoldásokat (rendőrségi vegzálás, katonai behívó, és még sorolhatnám).
Nem véletlen, hogy az alternatívok közül oly sokan kaptak kivándorlási engedélyt vagy „összekacsintó” útlevelet, amikor sugalmazták nekik, hogy disszidáljanak. A rendszer tehát kevésbé szorult rá a kötetben leírt technikákra, mint az az elemzésből kitűnik (amelyben a főszereplők társadalmi helyzetéről kevés szó esik, akkor is inkább utalásokban).
Ezzel együtt a kötet kiváló munka, érdekes, élvezetes olvasmány, eleven kortörténelem, miközben eredeti kvalitatív társadalomelemzési módszertant is közvetít. A diskurzusok, konstrukciók, dialógusok a kultúra- és közösségfejlesztés folyamataiként kapnak érdekes megvilágítást mint kommunikációk, és így a társadalmi kommunikáció valóságának érdekes vetületét is bemutatják.
A képek, az érdekes lábjegyzetek és a nagy szakmai irodalomjegyzék adatai a kötetet nemcsak színes olvasmánnyá, hanem referenciaművé is avatják.
Kapcsolódó recenziók
- Havasréti József: Alternatív regiszterek (Deréky Pál, Jelenkor, 2008-4)
- Recenziók listája (, Havasréti , 2008-6-1)
- Alternatív regiszterek (Papp Ábris, BUKSZ, 2008. Tavasz)
- A „három t” kutatása (Buda Béla, Élet és Tudomány, 2007. június 22.)
- Dandyk, punkok, guruk (Kisantal Tamás, Kalligram, 2007/nov., 90-93. o., 2007. november)
- Alternatíva (Tófalvy Tamás, Élet és Irodalom, 2006. 47. szám)
- Újra egy Kis-Nagy Typotex (Tandori Dezső, Könyvhét, 2007. január)