A mindössze 27 éves Łukasz Barys lírai műveivel már évekkel korábban elnyerte a lengyel olvasóközönség figyelmét, a 2021-ben megjelent Csontok, amiket a zsebedben hordasz pedig prózai debütálását és szélesebb körben való ismertségét jelentette. GAJDOS NÁRCISZ RECENZIÓJA.

A mindössze 27 éves Łukasz Barys lírai műveivel már évekkel korábban elnyerte a lengyel olvasóközönség figyelmét, a 2021-ben megjelent Csontok, amiket a zsebedben hordasz pedig prózai debütálását és szélesebb körben való ismertségét jelentette. A fiatal író első – és reményeink szerint nem utolsó – magyarul olvasható kötete a Typotex Kiadó gondozásában, Körner Gábor fordításában látott napvilágot.

Barys nagy sikert aratott regénye egy kamaszlány önnarrációjában megszólaltatott lehangoló társadalomrajz, amelyen keresztül egyszerre ismerjük meg a lengyel kisvárosi szegénység kilátástalan helyzetét és a bizonyos értelemben általánosnak tekinthető kamaszkori problémák mindennapiságát. A gondokat, amikkel Ulának meg kell küzdenie, mégsem vehetjük megszokottnak, hiszen nem csak az állandó magány, a kitaszítottság és iskolai zaklatás jutott osztályrészéül, de haldokló nagyanyja és a bolti eladóként gürcölő anyja mellett neki kell gondoskodnia kistestvéreiről, Soniáról és Danielről, túl korán szembesülve a családfenntartó szerepének örökös terhével.
A történet látszólag egyszerű. Magányban és szegénységben felnövő gyerekek, a Biedronka szupermarketben robotoló anya, aki a nagy szerelmet remélve folyton cserélődő szeretőire fókuszál – a velük való együttlét ki is meríti a törődés fogalmát –, gyerekeinek nem marad a gyengéd figyelemből. Lányával való beszélgetései annyiból állnak, hogy „vigyázz a gyerekekre”, „a Biedronka fizu erre nem elég”, „keress munkát és én végre elmegyek nyugdíjba”.

A szürke hétköznapok egyhangú nyomorúsága elválaszthatatlanul összekeveredik egy mitikus világgal, a holtak világával. Ula nem átlagos kamaszlány, a halálhoz való erős és bizarr vonzalma eltávolítja őt az élőktől. Vagy éppen a magány, a kitaszítottság és szeretetnélküliség készteti arra, hogy a halottaknál keresse a remélt gyengédséget és szeretetet? Hiszen egy gyerekkor nélküli, szomorú világ tárul fel az olvasók előtt, amiben a szeretet képe nem lehet más, csak mítosz, ahol melegséget és törődést csak a hideg halottaktól lehet remélni. A szerepek felcserélődnek. A rákos beteg nagymama nem törődik az élőkkel, nem törődik unokáival, a lányával mindig veszekszik, de súlyos betegsége ellenére is szívesen jár a temetőbe. Ez az egyetlen program számukra, mondhatni kirándulás, amely összeköti a családot – az elfeledett halottakról való gondoskodás. A nagyi, aki „nem nagyon érzett semmit – sem az orrával, sem a pórusaival, sem a szívével…”, gyakran jár a temetőbe, elfeledett és elhanyagolt sírokat tesznek rendbe unokáival.

Az élő emberek és a család képe elhalványul, nem marad szeretteinkből más, csak mítoszok. Példának okáért itt van az apa képe. Ula csupán öt éves volt, amikor apja eltűnt, soha nem is kaptak valós magyarázatot arra, hol van. „Apátok lelépett Amerikába, üvegházban kezdett dolgozni, persze nem jött haza”, vagy „Apátok talált egy másik nőt, nem szeretett titeket”, vagy „Apátok madárrá változott, és elrepült – huss! egyszerűen eltűnt az égben”. A gyerekek persze az utolsó magyarázatot vették a legkomolyabban, minden, a ház felett elrepülő marárról azt gondolták, elveszett apjuk tért vissza hozzájuk – ez persze soha nem történt meg.

Ula szintén szereti a temetőt. Gyakran jár ki egyedül, meglátogatni kedvenc halottjait. A díszes, különféle növényekkel és virágokkal körbevett pompás síremlékek, szobrok, nagy hatást gyakoroltak rá. Így bukkant rá a Fulde család síremlékére, rejtélyes kőszobraira, amelyek hatalmas erővel mozgatják meg az ő és nagyanyja képzeletét. Kik voltak ezek az emberek? Milyenek lehettek? Életük alakulását, emberi tulajdonságaikat próbálják megfejteni a kőszobrok mozdulatlanul merev tekintetéből. Ula kedveli ezt a titokzatos családot, de valaki másba szeretett bele. Marianne Kindler, egy tizenöt éves copfos, matrózruhás lány ejtette rabul. „Gyakran ábrándoztam arról, hogy Marianne lelép hozzám a síremlékről, hogy beszélgessünk egy kicsit a halálról és az életről. Éreztem, hogy lehetne a barátnőm (vágytam egy ilyen valaki után, aki egyidős velem […]), vagy „…fejembe vettem, hogy ha mécsest gyújtunk, a hálás Marianne lelép hozzám, és végre egyesülünk egy hosszú kőölelésben”. Folyton erről a titokzatosan rideg lányról ábrándozik, aki álmában gyakran meglátogatja, ezért a valóságból mintegy kimenekülve, igyekszik legalább tíz-tizenkét órát aludni. A kőkéz hideg érintése, a kőnyelv íze sokkal vonzóbb, mint a hétköznapok.

Ula életében nem ez az első szerelem – amikor a helyi újságok megírják egy fiatal fiú, Fabian Baranowski öngyilkosságát, teljesen beleszeret. Gyűjti az újságokban közzétett fényképeket, álmodik és ábrándozik, még az utcát is meglátogatja, ahol a fiú lakott, bízva benne, hogy valami jelből felismeri a házat. A holtaktól várt égi jelek persze elmaradnak, tőlük is csak az élőktől megszokott ridegséget kapja viszonzásul.

A családi mítoszokon át felsejlenek Lengyelország történelmi mementói. Barys a regény helyszínéül szülővárosát, a Łódźi vajdaságban található Pabianicét választja. A német mágnások betelepülésük után szövőgyárakat hoztak itt létre, ahol rengeteg, a szűkös fizetéstől függő szövőnő dolgozott. Ula nagymamája szerint itt nem munka, hanem a szegény nők kizsákmányolása folyt. A szövőnők szerencsétlensége összekapcsolódott a város történelmével. Reggeltől estig tartó munkaidő, mégpedig nem is veszélytelenül – a végtagvesztés sem volt ritka eset. A nagymama története rímel erre a szerencsétlenségre, csak ő nem szövőnőként, hanem a gyógyszergyárban dolgozott. A második világháborút követően a németek elhagyták Pabianicét, kezdetét vette a sivár kommunizmus, tehát mehetett a gyártósor mellé. A káros munkakörülményekre hivatkozva korkedvezménnyel nyugdíjba vonult, ugyanis tudta mindenki, meg fog betegedni. A nyugdíj egyfajta bocsánatkérés volt. A történelemnek ezek a már feledésbe merült pillanatai a temetőn keresztül jelennek meg előttünk. Hiszen az Ula és nagymamája képzeletét magával ragadó gazdag síremlékek a német iparosok elfeledett emlékeit őrzik. A történelemből, ahogyan az emberi életből, nem marad más, csak nevek – mégpedig a temetőben.

A kisvároshoz egyetlen legenda kapcsolható – Pabianka hercegnő legendája. A lány annyira csúnya volt, hogy az emberek nem bírták elviselni a látványát. Apja, hogy a nép kedvében járjon, bezárta Pabiankát, meghagyva a parasztoknak, hogy vagy alagutat ásnak, amelyen keresztül az éj leple alatt kisurranhat imádkozni, vagy elviselik a látványát. A parasztok kiásták az alagutat, sokan meghaltak a veszélyes munka közben. Pabianka tehát eljárhatott titkon a templomba, parasztok csontjain lépdelve surrant ki, imádkozott szépségért, bűnei bocsánatáért. A hercegnő hamarosan meghalt, de eltemetni senki sem akarta. Holttestét kidobták a mezőre, csontjaiból forrás tört fel, majd folyóvá duzzadt, ezzel adva lehetőséget a német iparosoknak gyáraik létrehozásához, tehát a nők kizsákmányolásához. Mintha szépségükért állt volna bosszút a csúnyasága miatt kirekesztett és megalázott hercegnő.

A regénynek sodró ereje van. Ula közel engedi magához az olvasót, minden titkát, gondolatát, gyakran visszatérő öngyilkossági vágyát fájdalmas őszinteséggel osztja meg vele. Az élőbeszéd nyitott, egyszerű, ám mégis remekül megformált rétegén keresztül úgy érezzük, mindezek a történetek és életek mellettünk haladnak el a maguk keserű és fájdalmas valójában. Minden, a regényben megjelenő szereplő fáradt és boldogtalan, szegénységben tengetett élete jövőkép nélküli. Csóró vagy, tehát nem lehet belőled semmi.

Barys remekül egyesíti a kisvárosi tengődés szomorú egyhangúságát a tradíció és mítosz világával, fel-felmutatva a történelem lenyomatait. A városi és családi mítoszok összefonódnak, több generáció sorsát ismerjük meg a föld alatt rejtőző csontokon keresztül. A határok elmosódnak. A múlt jelen van a mindennapjainkban; az élő nem él igazán, a holtak pedig szemtelenül kikelnek sírjaikból. Végül minden körbeér. A regény kezdetén Ulát látjuk, ahogy a nagyapja által az udvaron tenyésztett nutria csontjait találja meg és ássa ki a földből, míg a történet ugyanitt, szeretett kutyája eltemetésével zárul. Hisz „a föld nem veri nagydobra a szenvedést, de csontokat rejt, amikre könnyen ráléphet az ember”. A lét tünékeny, nem marad belőlünk más, csak csontok a földben, amelyek a szenvedéseink homályos emlékezetét idézik elő azokban, akik a jövőben rajtuk taposnak.