Az objektív és a művészi valóság, állat és ember viszonya a bizánci kultúrában
E kettőség szülei össze nem illő természetéből fakad: apjától
örökölte, hogy nem ehet hüvelyeseket, anyjától viszont azt, hogy nem ehet húst.
Valójában nem állattani leírásról, hanem egy bizánci vallási példabeszédről van
szó, hiszen a csupán képzeletünkben létező hangyaoroszlán a kétszínű és bűnös
embert jelképezi. A történet és a hozzáfűzött magyarázat ismeretlen szerzőjét
Phüsziologosznak, a természet ismerőjének nevezik (ennek a szónak a latin
változatából származik az élettani folyamatok szakértőjét jelölő fiziológus
elnevezés). Az antik természettudományból, a hellénista szimpátia-antipátia
tanból, illetve a mágikus természetlátás elemeiből táplálkozó bizánci
szépirodalmi és tudományos műveket, valamint a hozzájuk kötődő képzőművészeti
ábrázolásokat tekinti át egy ismeretterjesztő célzatú, ám tudományos
alapozottságú könyvben Kádár Zoltán és Tóth Anna.
Annak ellenére, hogy a Dimitriosz Hadzisz összeállításában 1974-ben megjelent
A bizánci irodalom kistükre című kiadványból a magyar olvasó némi betekintést
nyerhet a bizánci történetírás, költészet és teológia területére, a bizánci
természettudományi irodalom reprezentatív művei (az említett Phüsziologosz
kivételével) nem olvashatók magyarul. ĺgy Az egyszarvú és egyéb állatfajták
Bizáncban című kis kötet külön érdeme, hogy az eredeti görög források
ismertetése mellett fordításrészleteket is közöl a kuriózumnak tekinthető
munkákból. Erre azért is van szükség, mert nemcsak a történetírás, hanem a
természettudomány területén is nagy szerepe van a bizánci–magyar kapcsolatoknak:
a magyar nyelvű tudományosság egyik alapművét, a Magyar encyclopaediát 1655-ben
Utrechtben megjelentető Apácai Csere János egy bizánci tudós, Theodórosz
munkájából merített ihletet. Az Arisztotelész és Theophrasztosz zoológiai és
botanikai műveit görögből latinra fordító 15. századi Theodórosznak ugyanúgy meg
kellett küzdenie a terminológiai nehézségekkel, mint 17. századi magyar
követőjének.
Az antik és bizánci állattani, vadászati művek, illetve állatokról (is) szóló
mesegyűjtemények és álmoskönyvek, útleírások fordítói ma sem követhetik az azóta
már rögzült zoológiai terminológiát, hiszen az említett hangyaoroszlánon kívül
több elképzelt (egyszarvú, főnix) vagy létező, ám különös elnevezésű állatról
kell tudósítaniuk. A tevepárduc (görögül kamélopardalisz), melyről többek között
Arisztophanész Büzantiosz és Philosztorgiosz ad hírt, tulajdonképpen nem más,
mint a zsiráf, mely magasságát tekintve a tevére emlékezteti a bizánci szerzőt,
a bőre mintázatát tekintve pedig a párduchoz hasonlít. Hasonló látásmód
következménye a hippotigrisz (lótigris) elnevezés is, mely tulajdonképpen zebrát
jent.
A gondolkodásmód különösségeit remekül szemléltetik a kötetet díszítő bizánci
mozaikok, domborművek, freskók és kódexillusztrációk fekete-fehér reprodukciói
is.
