Az objektív és a művészi valóság, állat és ember viszonya a bizánci kultúrában
E kettőség szülei össze nem illő természetéből fakad: apjától örökölte, hogy nem ehet hüvelyeseket, anyjától viszont azt, hogy nem ehet húst. Valójában nem állattani leírásról, hanem egy bizánci vallási példabeszédről van szó, hiszen a csupán képzeletünkben létező hangyaoroszlán a kétszínű és bűnös embert jelképezi. A történet és a hozzáfűzött magyarázat ismeretlen szerzőjét Phüsziologosznak, a természet ismerőjének nevezik (ennek a szónak a latin változatából származik az élettani folyamatok szakértőjét jelölő fiziológus elnevezés). Az antik természettudományból, a hellénista szimpátia-antipátia tanból, illetve a mágikus természetlátás elemeiből táplálkozó bizánci szépirodalmi és tudományos műveket, valamint a hozzájuk kötődő képzőművészeti ábrázolásokat tekinti át egy ismeretterjesztő célzatú, ám tudományos alapozottságú könyvben Kádár Zoltán és Tóth Anna.
Annak ellenére, hogy a Dimitriosz Hadzisz összeállításában 1974-ben megjelent A bizánci irodalom kistükre című kiadványból a magyar olvasó némi betekintést nyerhet a bizánci történetírás, költészet és teológia területére, a bizánci természettudományi irodalom reprezentatív művei (az említett Phüsziologosz kivételével) nem olvashatók magyarul. ĺgy Az egyszarvú és egyéb állatfajták Bizáncban című kis kötet külön érdeme, hogy az eredeti görög források ismertetése mellett fordításrészleteket is közöl a kuriózumnak tekinthető munkákból. Erre azért is van szükség, mert nemcsak a történetírás, hanem a természettudomány területén is nagy szerepe van a bizánci–magyar kapcsolatoknak: a magyar nyelvű tudományosság egyik alapművét, a Magyar encyclopaediát 1655-ben Utrechtben megjelentető Apácai Csere János egy bizánci tudós, Theodórosz munkájából merített ihletet. Az Arisztotelész és Theophrasztosz zoológiai és botanikai műveit görögből latinra fordító 15. századi Theodórosznak ugyanúgy meg kellett küzdenie a terminológiai nehézségekkel, mint 17. századi magyar követőjének.
Az antik és bizánci állattani, vadászati művek, illetve állatokról (is) szóló mesegyűjtemények és álmoskönyvek, útleírások fordítói ma sem követhetik az azóta már rögzült zoológiai terminológiát, hiszen az említett hangyaoroszlánon kívül több elképzelt (egyszarvú, főnix) vagy létező, ám különös elnevezésű állatról kell tudósítaniuk. A tevepárduc (görögül kamélopardalisz), melyről többek között Arisztophanész Büzantiosz és Philosztorgiosz ad hírt, tulajdonképpen nem más, mint a zsiráf, mely magasságát tekintve a tevére emlékezteti a bizánci szerzőt, a bőre mintázatát tekintve pedig a párduchoz hasonlít. Hasonló látásmód következménye a hippotigrisz (lótigris) elnevezés is, mely tulajdonképpen zebrát jent.
A gondolkodásmód különösségeit remekül szemléltetik a kötetet díszítő bizánci mozaikok, domborművek, freskók és kódexillusztrációk fekete-fehér reprodukciói is.
