A bizánci kor írói szívesen merítettek azokból a
forrásokból, amelyek távoli tájak mesés lényeiről hoztak híreket. Az elefántról
hallottakat éppúgy realitásként kezelték, mint a főnixről vagy a tevepárducról
szóló beszámolókat. E karcsú könyvből az is kiderűl, hogy a körülöttük
élő állatok szokásai, viselkedése sem kerülte el a bizánciak figyelmét.
Kádár Zoltán és Tóth Anna széles körű zoológiai
és művészettörténeti ismeretekkel, eredeti irodalmi művekből, vadászati
és állattartási útmutatókból, távoli földrészeket bejáró utazók leírásaiból,
mesés- és álmoskönyvekből, állatokat megtérítő szentek szövegeiből vett
idézetekkell segít eligazodni a bizánci világ természetismereti műveltségében.
(Csak sajnálhatjuk, hogy a mai könyvpiaci környezetben szerénynek mondható
árba nem fért bele a fekete-fehérben sem érdektelen illusztrációk eredeti
színekben való megjelenítése.) A leírásokból ugyan kiderül, hogy a bizánci
szerzők alig valamit őriztek meg a görög zoológia ismereteiből, a munka
kultúrtörténeti érdekességeiből ez azonban semmit sem von le. Talán említsük
meg Baszileosz leírását az állatok kölykeik iránti szeretetéről: "Ha a
nőstényoroszlán szereti a tőle születetteket, és a farkas harcol kölykeiért,
mit mondjon az ember, aki bár hallja a parancsot, eltorzítja a természtet:
a gyermek nem tiszteli apja öregségét, és az apa második házassága kedvéért
megfeledkezik korábbi gyermekeiről. Rendkívüli a vadállatokban a gyermekek
és a szülők kölcsönös szeretete, mivel a teremtő Isten az értelem hiányát
az érszékszervek bőségével enyhítette." Manuél Philész költeményt szentel
az állatok közötti ellenszenv leírásának: " Nagy haraggal vannak a szárcsákkal
a hosszúlábú gólyák, és a lassúröptű harisok. A gém gyűlöli a fehér sirályokat,
a búbospacsirta pedig minden kistengelicét, a pelikánt a fürj, és a nyulak
a kutyát, a vadgalambok a rókát, a róka természettől ellenségének ismeri
a szárazföldön élő sünt." Hogy miért, arra ne ebben a könyvben keressünk
magyarázatot.
(BZ)
