Pavel Florenszkij (1882–1937): Az ikonosztáz című könyve immár második kiadásban
jelent meg magyarul. Az első kiadáshoz képest a könyv jelentős változásokon ment
át. A mű, amely A kultusz filozófiája című nagyszabású munka része lett volna,
Florenszkij életében nem jelent meg, csak külföldön adták ki több ízben a
pontatlanságok és kihagyások miatt hitelesnek nem tekinthető szöveget. Az első
magyar kiadás azonban az 1972-es, moszkvai Bogoszlovszkije Trudi (Teológiai
munkák) sorozatban megjelent Florenszkij-írás alapján készült, jelentős
kihagyásokkal. Florenszkij örökösei és neves filológusok azonban
helyreállították az eredeti változatot, valamint az 1994-ben megjelent kritikai
kiadást kommentárokkal és jegyzetekkel látták el. A második magyar Ikonosztáz
tehát már az autentikus szöveg alapján készült, a fordító, Kiss Ilona átdolgozta
a terminológiát, Szilágyi Ákos tartalmas utószóval látta el a könyvet, amely
Kriza Ágnes munkája nyomán név- és tárgymutatóval is kiegészült.
Az utóbbi két évtizedben Magyarországon több munka jelent meg
az ikonokról, melyek bebizonyították, többek között Pavel Florenszkij
alapelveire támaszkodva, hogy az ikon igazi értelmét csak az ortodoxia
teológiai-kultúrtörténeti és liturgikus közegében nyeri el. Különösen nagy
szerepe van mind a mai napig az ikontiszteletnek Oroszországban, ahol az ikon
nem csak kultikus tárgy, hanem a nép életének szerves része, végigkíséri szinte
az élet minden eseményét. Az orosz irodalomban is alig akad olyan mű, ahol ne
esne szó az ikonról, illetve az általa képviselt szellemiségről. Valerij
Lepahin: Az ikon funkciói (Szombathely, 2001) című könyvében részletesen
tárgyalja, mennyire sokrétűen szervezi az orosz vallásos ember életét az ikon.
Most nem térek ki az ikon történetiségére, az ikontisztelők és a képrombolók
közötti harcra, csupán abból a tényből indulok ki, hogy a VII. Egyetemes
Zsinaton alakult ki az ikon lényegének ortodox értelmezése. Az ikon dogmatikája,
vagyis a képtisztelet összefügg azzal, hogy a Szentlélek jelen van az ikonon.
Szent Vazul erről a következőket írja: „A láthatatlan Isten képét nem láthatjuk
másképpen, csak a Lélek fényében (
) Csak a Lélek fényében láthatjuk megfelelően
Isten dicsőségének fényét, a kép segítségével pedig felemelkedünk ahhoz a
dicsőséghez, amelynek Ő a képe és a képpel egyenlő lenyomata
” Az ikon azt is
megköveteli, hogy szoros kapcsolat legyen a szóbeli (a Szentírás) és a festett
ikon között. Szent Vazul szavaival: „Amit az elbeszélés a halláson keresztül ad
át, azt a festmény hangtalanul fejezi ki”. Ezzel függ össze az ikon hithirdető
funkciója, ebben az értelemben beszélhetünk úgy az ikonról mint hangtalan, ki
nem mondott prédikációról, a szóbeli prédikációról pedig mint szóbeli ikonról.
Az ikon és az imádság is szorosan összekapcsolódik egymással: az imádságban
létrejövő Istennel való kapcsolat titkával vették körül a templomban az ikonok
az embereket. Az ikonikus gondolkodásra tehát az a jellemző, hogy értékrendet
állít fel az emberben: az ember földi hivatásával szemben a transzcendens
elhivatottság kerül az első helyre. Az ortodoxia antropológiája tehát egészében
ikonikus jellegű, ebből a szempontból lehet beszélni az ikonnak esztétikai,
iparművészeti, sőt gazdasági funkciójáról is.
Az ortodox templom központja, az egyik legfontosabb
szimbolikus része az ikonosztáz. Nem véletlen, hogy ez Florenszkij könyvének
címe is. Florenszkij műve a teológus és az esztéta látásmódjának szintézise. A
könyvre jellemző az analogikus gondolkodás: például párhuzamot lát az ikonfestés
folyamata és a teremtés teológiája között, hiszen szerinte az ikon megfestése
megismétli a teremtés egyes fázisait. Az ikonosztázt pedig úgy szemléli, mint
egy egységes harmonikus ikont, mint egy függőleges, a Mennyek Országába vezető
ikon-toposzt. A templom térbeli tagolódása pedig leképezi a látható és
láthatatlan világ kettősségét. „A két világot elválasztó oltárfal az ikonosztáz
(...) Az ikonosztáz: jelenés. Az ikonosztáz a szentek és az angyalok megjelenése –
hagiophania és angelophania; mennyei tanúságtevők megjelenése, akik arról hoznak
hírt, mi van a test túloldalán (...) Az ikonok a művészi formájuk által
közvetlenül és szemléletesen adnak bizonyságot a forma realitásáról, beszélnek,
de vonalakkal és színekkel. Az ikon Isten festékkel írott Neve, mert mi más
lenne Isten képe, a szent arculattól származó szellemi Fény, ha nem Isten Neve,
a szent személyére írva?”. Miután Florenszkij szerint „az ikonfestészet az égi
képek rögzítése”, ebből az alapelvből kiindulva szigorúan bírálja a
nyugat-európai festészetet: „A nyugati vallásos festészet a reneszánsztól kezdve
merő művészi hazugság, s bár szavakban a festők az ábrázolt valósághoz való
közelségüket és hűségüket hirdették, valójában semmi közük nem volt ahhoz a
valósághoz, amelynek ábrázolására vetemedtek és merészkedtek; még az
ikonfestészeti hagyomány szerény útmutatásait sem tartották szükségesnek
figyelembe venni, azt a tudást tehát, hogy milyen az a szellemi világ, amit a
katolikus egyház örökül hagyott számukra”. Egyébként az orosz
irodalmi-bölcseleti hagyományban nem volt ritka az európai reneszánsz vallásos
festészetének kritikája. Dosztojevszkij szerint is a reneszánsz szépségideálja
kétértelmű: egyszerre lakozik benne a madonna szépsége és a szodomai szépség.
Különösen felerősödött ez a szemlélet a 20. századelő vallásfilozófiájában:
Florenszkijhoz hasonló elveket vallott Vaszilij Rozanov is, az orosz
vallásbölcselet egyik legtehetségesebb paradoxonális gondolkodója.
Különben Pavel
Florenszkij talán az egyik utolsó „reneszánsz ember” volt a 20. század orosz
kultúrájában. A Moszkvai Egyetem matematika-fizika szakát végezte el,
kandidátusi értekezését geometriából írta. Már egyetemi évei alatt közel került
az orosz szimbolizmus költő- és vallásfilozófusaihoz, bennük különösen az
újplatonizmushoz való közeledés volt vonzó számára. Maga is a filozófiai
szimbolizmus alapelveiből kiindulva törekedett megalkotni bölcseleti rendszerét.
1904-ben beiratkozott a Moszkvai Hittudományi Akadémiára azzal a szándékkal,
hogy „megteremtse az egyházi és a világi kultúra szintézisét”. Fő műve, Az
Igazság oszlopa és erőssége 1914-ben jelent meg, melynek alcíme: Az ortodox
teodicea megfogalmazásának kísérlete tizenkét levélben. A rendkívüli
tudásanyagot felvonultató könyvet több kortársa bírálta, az esztétizmust és a
dekadenciát vetették szemére. 1908–1918 között a Hittudományi Akadémián
filozófiatörténetet tanít. 1911-ben pappá szentelik. Az 1917-es forradalomban a
szellemi értékek pusztulását látta, ám abban reménykedett, hogy a katasztrófa
végül megtisztulást hoz magával. 1919-től műemlékvédelemmel foglalkozott, és a
Felsőfokú Művészeti és Technikai Műhelyek professzora volt. 1921-től a bolsevik
sajtóban megindultak ellene a támadások, de ennek ellenére nem emigrált.
Különféle műszaki területeken dolgozott, a kémia, az elektronika és más
tudományágak területén több szabadalmaztatott találmány fűződik a nevéhez.
Először 1929-ben tartóztatták le, majd kiengedték, végül pedig 1933-ban,
ellenforradalmi szervezet létrehozásával vádolták meg, és tízévi lágerbüntetésre
ítélték. Először egy talajkutató állomásra került, ahol az örök fagy kérdésével
foglalkozott. Majd átszállították Szolovkiba, ahol egy jódipari üzemben
dolgozott. A sztálini terror idején, 1937-ben ügyét újratárgyalták, és halálra
ítélték, s az ítéletet december 8-án végrehajtották. Noha 1958-ban
rehabilitálták, művei hazájában csak az 1990-es évektől jelenhettek meg.