a valaki csak a Lénárd Sán­dor századik születésnapjára kiadott Családtörténeteim című könyvet ismeri az írótól, valószínűleg azt gondolja róla, amit Lénárd írt édesanyjáról: „Szívesen és jól írt.”

Fiainak írta meg családjuk történetét, mert túl keveset élt velük ahhoz, hogy a családi legendárium szervesen beépülhessen gyermekei gondolkodásába. Ráadásul szentül hitte, hogy a világtörténelem a családok története. Vagy ahogy Szabó Magda még határozottabban fogalmazta: „személyünkben és egyedeinkben vagyunk a világtörténelem”. Ezekben a családtörténetekben nagy mesélőként tűnik föl, aki azonban mindig a valóságot, tegyük hozzá, sokszor a véres valóságot, a háborút meséli, de mindig színesen, lebilincselően, fanyar humorral és öniróniával enyhítve a keserűséget. Mesél, anekdotázik mindkét „levélben”, és mégis van valami, amitől meg tudjuk különböztetni a történelmet a történetektől.

A könyv nemcsak a Lénárd korábbi műveit ismerő, s azokért rajongó – nem találkoztam még fanyalgókkal, viszont még mindig sokan vannak, akik nem is hallottak róla – olvasóknak jelent sokat, bár számukra is hiányt pótol. A brazíliai memoárregényekből – Völgy a világ végén, Egy nap a láthatatlan házban – ugyanis nem ismerjük meg a szerző gyerekkorát, családi hátterét, csak szűkös utalásokat találunk. S magáról az íróról is csak impresszióink vannak, társakat inkább csak a művészetekben és a természetben kereső, a magányhoz vonzódó embernek tűnik.

Az első levelet német feleségétől született fiának írta, akivel csak másfél éves koráig élt együtt, s később csak levélben érintkeztek. Sze­retné megismertetni gyökereivel kamasz fiát, s ezért részletesen leírja dédapjáig visszavezetve a család történetét. Nincs könnyű dolga, hiszen bár a család 1880 óta élt Magyarországon, hetven év múltán mégis németül ír fiának. A két háború különösen megkavarta a Lénárdok életét, szétszórta őket a világban. Pedig az író sem vágyott sehová: „ha ura és nem nyomorult szolgája vagyok sorsomnak, még mindig abban a városban – Fiumében – élnék, melyet apám választott nekem”. Ráadásul apai nagyapja a vagyont elkártyázta s csak anyja családjának segítségével tudtak megélni. A melegséget, a fényt az apai nagymama jelentette számára, szülei talán túlságosan be voltak zárva saját világukba. Kicsit váratlanul fejezi be a történetet, mondván: „Még sok olyan dolog történt, ami túl friss ahhoz, hogy elmesélhessük. A még be nem gyó­gyult sebnek nem tesz jót, ha megbolygatják.”

A másik levelet már halálos betegen, olaszul diktálta, második, olasz feleségétől 1946-ban született fia számára. Ez a levél szintén családtörténet, de ezúttal csak apjára koncentrál, aki számára a legjobb ember a világon. Rajongásig szeretett, 48 évesen meghalt édesapjától sokat örökölt. Természetesen csak szellemiekben, mentalitásban. Szülei mindketten egyfajta realitást nélkülöző, álomvilágba menekülő emberek voltak s ebben sajnos nem igazán jutott hely a gyerekeknek. Lénárd sokáig nem is tudta, hogy vannak gyerekek, akiket az édesanyjuk nevel, s nem nagynénik és nagymamák között téblábolnak. Az anyai gyengédség hiánya is oka lehet annak az életen át tartó gyökértelenségnek, amely Lénárdot jellemezte. Számára gyökerek csak az európai kultúrában és az írásban léteztek. És a magyar nyelvben természetesen, amit annak ellenére tökéletesen használt, hogy alig néhány évet élt Magyar­országon.