Vannak írók, akik távozásuk után születnek újjá, sőt születnek meg egyáltalán: roppant gazdag, termékeny hagyatékuk mintegy átrajzolja, lényeges vonásokkal gazdagítja, újjáteremti őket az emlékezetben. Fernando Pessoa, Márai Sándor vagy Robert Walser alakja más dimenziókban mutatkozik meg az utódoknak, mint az egykori kortársaknak, és aligha tudjuk bizonyosan, melyikük másolja híven az életrajzot, és melyik tükrözi inkább az életművet.

Lénárd Sándor (1910–1972) ezer ritka személyes adat és számtalan plasztikus gondolat mögé rejtőző, örök menekülésre kényszerülő, szókratészi alakja az ősidőkben két nagyszerű könyvet küldött hozzánk a brazíliai esőerdőkből (Egy nap a láthatatlan házban, Völgy a világ végén). Ezt a kettőt aztán kiegészítette a Római történetek, később A római konyha fogásait részletező könyv, utóbb pedig a nyelvek csízióit taglaló szöveggyűjtemény (Bábel tornyában). Lénárd rajongói ismerhetik német nyelvű versesköteteit (mondjuk, a rilkei hangokat idéző Andriettát), más eszszéit és cikkeit. De alig-alig tudtunk valamit Lénárd Sándor gyökereiről, gyerekkoráról, felmenőiről – az egész szellemföldrajzi háttérről.

A Családtörténeteim ezt a hiányt pótolja most. A könyv két szöveget közöl magyar fordításban (az első levelet Siklós Péter, a másodikat Vajdovics Zsuzsanna fordította). Az első egy német nyelvű levél, ezt Lénárd első házasságából származó fiának írta valamikor a negyvenes évek végén, még 1952-es brazíliai kivándorlása előtt. A másik egy olasz nyelvű fogalmazvány, azt az író halála előtt néhány hónappal diktálta feleségének, Andriettának. Rögtön látjuk az író kiindulópontjait, feszített helyzetét, írásfeltételeit: mielőtt nekivág a nagy zöld földrésznek, Brazíliának, és mielőtt nekivág a nagy fekete végtelennek, a megsemmisülésnek, még egyszer visszanéz, és megpróbálja megidézni, honnan jön, kiktől származik;megpróbálja öszszekötni a jelent a hézagosan ismert múlttal és ismeretlen jövővel (mert Lénárd egész életműve a bármikor lehetséges pusztulás tudatában jön létre). Az író főleg imádott, sőt bálványozott édesapjának alakját részletezi roppant szeretettel, de szót ejt a család többi tagjáról, az első világháborút követő viszontagságos történelmi körülményekről, a család trieszti, majd bécsi-klosterneuburgi hányattatásáról. Ez a nem magyar nyelven írott, az alkalmiság nyomait tükröző két írásmű, semmi kétség, nem ér fel Lénárd magyar nyelven írott, egyfajta aranykori derűt árasztó prózakönyveinek magasába, már csak azért sem, mert a fordítások nem művészi értékűek.

Hellyel-közzel itt is meg-megcsillan a szerző bölcs humora, hallatlan világismerete és tetemes műveltséganyaga; itt is érzékeljük: olyan írót olvasunk, akinek mintegy különös szerződése van az élettel és a világgal: egyfajta túlélési stratégia története is ez a könyv. De kétségtelen: erejét és hitelét a főművek sugárzása nélkül nem tudnánk elképzelni. Sem figurateremtő árnyaltságban, sem a történelmi háttér felrajzolásában, sem gondolati mélységben nem áll egy rangon Lénárd nagyszerű, magyarul írott műveivel. A Családtörténeteim nem érdektelen könyv, de csak úgy nyer hitelt, ha már tudjuk, milyen bámulatos figura szól hozzánk valamilyen személyes és leegyszerűsített szókészlet eszközeivel. Ő maga írja az Egy nap…-ban: Kevesen élnek a jelenben; a fiatalok sóváran fürkészik a jövőt, az idősebbek pedig a múltban keresik érett belátásaik forrásvidékét. És idézi az öreg Goethét: minden csak hasonlat. Lénárd Sándor könyve is ilyen szép erőfeszítés: egy bámulatos szellem a pálya nagy vízválasztóján, illetve a pálya végén még egyszer hátranéz, és megpróbál nagyobb erőt gyűjteni a múltból, mint amilyet a jelen kínálni képes. Lehet, hogy a személyes mozzanat, a nagy beomlások közelsége teszi olyan megrendítővé és hasonlatszerűvé ezt a kis könyvet. Mert egy biztos: azzal, hogy közelít a születés és a halál idejéhez, egy egész élet summáját tudja felmutatni.