A cikk Bojtár Endre: Hazát és népet álmodánk c. szintén Typos könyv recenziójával kezdődik.

A nyomasztó romantika

Doorman az elképzelhető legegyszerűbb módon próbál folytonosságot keresni a 19. század és napjaink között: a romantika számos újításából merítve igyekszik ezek mai állapotát feltárni. Fogalma, a romantikus rend a dialektikán, másrészt pedig Kuhn paradigma- és Foucault episztémé-fogalmán alapul. Olyan „állapotként” működik, melynek teljes bemutatásával, esetleg teljes megismerésével el is vesztené saját érvényességét – „Minerva baglya csak a beálló alkonnyal kezdi meg röptét.” – idézi Hegeltől. A könyv meghökkentően újszerű – régi dolgokat porol le, és fúj be méhviaszos bútorápolóval. Nem is a téma remek, hiszen Doorman egy közhelynek szentel közel 300 oldalt, hanem a hozzáállás és a módszer. Egyébként ezek sem újszerűségükkel hatnak, hiszen a szerző egy 20-21. századi epizód körbeírásával bukik le két századdal „mélyebbre”, hogy megvilágítsa az esetleges kapcsolatot. Ilyen kiindulópontokként szolgál a Veszedelmes viszonyok múlt századi filmváltozata, Woodstock, Einstein, vagy a könyv egyetlen közvetett magyar vonatkozása, Jeff Koons, nemzeti hírességünk, Cicciolina egykori férje.

Míg Bojtár könyvében elsősorban kelet felé esik a pillantás, addig Doorman a nagy sztárnevekkel dobálózik Byrontól Goethén át Victor Hugóig (de van itt még Duchamp, Warhol, Nietzsche és Hendrix is). A nyugat-európai romantika és a kelet-európai romantika közös halmaza a nacionalizmus, ahogyan erről a romantikus nemzetfogalomról szóló hetedik fejezetben olvashatunk. A 19. század nemzeti törekvéseinek kései folytatása a jelenlegi állapot, azok az események, amikről Doorman a könyv íráskor még nem is tudhatott (pl. Montenegró vagy Koszovó). A könyv lebilincselő – nincs olyan érzésünk, hogy avítt eseményekről esik szó, hiszen itt elsősorban a jelenkori állapot vizsgálata folyik a régiek bevonásával. A szerző nem az a fajta tudós, aki saját szakterületétől távol már csak habogni tud – Doorman ugyanolyan szakértelemmel ír de Laclos levélregényéről, ahogyan a woodstock-i fesztiválon fellépő zenekarok dalszövegeiről. Megannyi példával szolgál arra, hogy bizonyos kellemetlen politikai fennhangok eltüntetése érdekében éppen a romantikus alapú nemzetfelfogáson kéne alakítani, de Doorman még arra is figyelmet szentel, hogy a tavi költők ópiummámorát kapcsolatba hozza a hippik fűimádatával is.

A szakirodalom a romantika és a modernség viszonyával foglalatoskodik egy jó ideje, Doorman inkább romantika és posztmodern kapcsolatára keresi a fogódzókat, bár ha utóbbit egyfajta válságnak tekintjük, akkor az a romantikus megalapozottságú világnézet válsága is. Örülök, hogy ez a könyv két évvel eredeti megjelenése után már magyarul is hozzáférhető volt. Még oldalakon át tudnék írni erről a remekműről, amit valóban csak a legpozitívabb jelzők társaságában lehet emlegetni. Bő kétszáz évet lehet megérteni belőle, és közben az Idegen szavak szótárát sem kell forgatni. Értékes és laza, higgadt és pazar. Csak letüdőzésre!