Világunk - a nagyvilág és a mi hazai világunk - szűkében van a gondolatnak. Gondolkodásunk a rég lefektetett vágányokon halad. Alig tűnnek fel olyan új eszmék, melyek alkalmasak lennének történeti helyzetünk megvilágítására és a cselekvés ihletésére. Mintha a Világosság és a Sötétség erőinek harca kezdődnék elölről. Jól mutatja ezt a rendszerváltások kudarcos története. De a hegeli gondolatot felmelegítő Francis Fukuyama is ilyesmit akart mondani, amikor a történelem végéről elmélkedett, azt sugallva, hogy immár nincs is szükségünk új eszmékre. 
A posztmodern kor eltemette a „nagy elméleteket", elparentálta a mester-gondolkodókat, kifigurázta a „nagy narratívákat". Mindezért, sok bajunkon kívül, rossz lelkiismerettel fizetünk. Nem merünk átfogóan gondolkodni, holott vannak ma is bátor elmék, akik - mint Mészáros István - példát mutatnak arra, hogyan léphetünk ki a ránk kényszerített sémákból. 
Ezért is olyan jó a Typotex Radikális gondolkodók sorozata. Egymás után mutatja be azokat a mai szerzőket, akik nemcsak a másként gondolkodás lehetőségéről, de annak termékeny és felszabadító voltáról tanúskodnak. Közéjük tartozik Alain Badiou, aki egy régebbi, Szent Pálról szóló könyvében merészen újraértelmezte az apostol örökségét, A század című könyvében pedig, melyet tavaly adott ki a Typotex, vette a bátorságot, hogy a XX. századot egyetlen szempillantással fogja át, és „a valóság iránti rettenetes szenvedéllyel" jellemezze. Ebbe a sorba tartozik Slavoj Žižek is, a világszerte olvasott szlovén író, aki a legkülönbözőbb területekről - az irodalomból, a filmből, a pszichoanalízisből, a társadalomelméletből, a filozófiából és a vallásból - vett gondolatok és szempontok váratlan összeszikráztatásával készteti arra az olvasót, hogy - legalábbis egy pillanatra - kilépjen gondolkodási sztereotípiáiból. 
A könyv kétségtelenül radikális. Radikálisnak lenni annyi - mondta annak idején Marx -, mint gyökerénél ragadni meg egy problémát. Mélyre ásni, a felszín mögé tekinteni, leleplezni. Felfedezni például az árufétis varázstükrének titkát, mely a dolgokat különleges hatalommal bíró mágikus tárgynak mutatja, miközben azok nem mások, mint az emberek közötti társadalmi viszonyok tárgyiasított kifejeződései. 
Persze, ma már a leleplezés struktúrája is egy varázstükör sokszoros torzításában jelenik meg, így a radikális kritikus korántsem érheti be azzal, hogy a valóság és a látszat viszonyát egyszerűen megfordítsa. A csavar, az árufetisizmust illetően, Žižek szerint abban van, hogy a szubjektum gondolhatja nyugodtan, hogy az áru társadalmi viszonyok megtestesítőjeként jelenik meg a számára, ám valójában neki a dolgok nem így jelennek meg, hanem egész lényében ő maga a bizonyíték arra, hogy az áru egy különleges mágikus erővel bíró tárgyként jelenik meg a számára.
Mint e példa is sugallja, a szerző meg kívánja őrizni Marx örökségét, úgy azonban, hogy radikalizálja és túllép rajta. A klasszikus kommunista elképzelés, mint mondja, „éppen annyiban utópisztikus, amennyiben nem elég radikális". Ezzel kapcsolatban mutat rá (épp „a marxi életmű iránti hűség érdekében") arra, hogy Marx, aki felismerte a tőkés termelés minden határon túllépő fékezhetetlen lendületét, alapvetően tévedett abban, hogy ez a dinamika más formációkban is megőrizhető. Egészen konkrétan az a feltevése volt téves, hogy lehetséges egy olyan társadalmi rend, jelesül a kommunizmus, mely egyrészt kiteljesíti „a termelékenység önmagát fokozó spiráljában rejlő lehetőségeket", másrészt megszabadítja azt létezésének a tőkében rejlő ellentmondásos feltételeitől. 
Ha ez tévedés, miként történelmi tapasztalatunk fényében kétség kívül az, akkor felmerül a kérdés: egyáltalán túl lehet-e lépni a kapitalizmuson? Túlpillanthatunk-e a kapitalizmus horizontján anélkül, hogy „újra csupán a kiegyensúlyozott, önkorlátozó társadalom premodern fogalmát fedezzük fel"? Nem vitás, ez korunk alapkérdése, s mint másoknak, úgy valójában Žižeknek sincs rá kiérlelt válasza. A szerző gondolatmenetéből kilépve hadd jegyezzem meg, hogy a kritikai gondolkodás örökösei csapdahelyzetben vannak, hiszen a világ egymással szembeszegülő erőinek küzdelmében aktuálisan nem igen tehetnek mást, mint hogy a liberális kapitalizmust védelmezzék.
A mai konstellációban természetesen nem kisebb kérdés az, hogy mi köti össze és mi választja el egymástól az iszlámot, a judaizmust és a kereszténységet, s hogy érdemes-e és miért érdemes harcolni a keresztény örökségért. A három vallás összehasonlításakor a szerző az Ábrahámról és fiairól szóló történet három változatára, illetve Sára és Hágár alakjának háromféle felfogására támaszkodik. Éles elméjű elemzése nem fedheti el azt a tényt, hogy módszere lényegében nem más, mint egy logikailag tiszta alapstruktúrára visszavezetni a komplex történeti képződményeket, amire annak idején Hegel vagy Kierkegaard oly ragyogó eszmefuttatásokkal adott példát. E két nagy gondolkodó árnyéka egyébként a könyv majd minden lapjára rávetül, ahogyan Freudé és Lacané is. 
Marx mellett azonban Szent Pál a könyv másik hőse. Nem meglepő, hiszen Žižeknek éppen az a fő tétele, hogy „a kereszténységből közvetlenül levezethető a marxizmus". Fő üzenete pedig az, hogy „az új spiritualizmus előretörése ellen a kereszténységnek és a marxizmusnak a barikád ugyanazon oldalán kellene harcolnia, hiszen az autentikus keresztény örökség túl értékes ahhoz, hogy átengedjük a fundamentalista torzulásoknak." Ez egyben a válasz a könyv alcímében felvetett kérdésre. 
Žižek a jelen széles horizontú, történelemfilozófiai lélegzetű kultúrkritikáját nyújtja. Azt hiszem, ebben a perspek¬tívában nagyon is kiaknázható, amit a történeti tudás szempontjából oly fontos problémáról gondol, vagyis arról, hogy mi is választja el a múltat saját valóságos vagy lehetséges jövőjétől. A francia forradalom vagy az októberi forradalom megértéséhez például számot kell vetnünk a felszabadulás utópikus reményével, melyet a forradalom végkimenetele elárult. Általánosítva: „egy korszak definíciójának tartalmaznia kell azokat a meghiúsult lehetőségeket is, amelyeket saját valósága inherens módon megtagadott". Ez a hozzáállás, teszi hozzá, a historicizmussal ellentétben nem a jelen nézőpontunk által eltorzított múltat, hanem „paradox módon magát a jelent relativizálja".
A jelenkort Žižek úgy jellemzi, mint „a társadalom globális reflexivitásának" korát, melyet jól illusztrál a tanult páciens helyzete a pszichoanalízisben. Immár nem az a helyzet, hogy tüneteinknek például jungiánus vagy lacaniánus magyarázatai vannak, hanem az, hogy maguk a tünetek jungiánusok vagy lacaniánusok, mert egyszerűen nem léteznek valamely pszichoanalitikus elméletre való vonatkozáson kívül. Balkáni szerzőként Žižeknek sok mondanivalója van a nacionalizmusról is. „Posztmodern nacionalizmusról" beszél, melynek alapvető jellegzetessége, hogy felfüggesztteti a felettes énnel a morális tiltásokat, s a „mindent megtehetsz" jegyében szabadítja fel az ént. Napjaink e fundamentalista nacionalizmusának persze csak „perverz, álfelszabadító" hatása van.
Mi az eredménye a keresztény örökségért folytatott harcnak? Leegyszerűsítve a paradoxonok során keresztülvivő gondolatmenetet, ehhez a megállapításhoz jutunk: „a kereszténység valódi teljesítménye az, hogy Isten helyére emelte a szerető (tökéletlen) Létezőt (...)". Ebben benne van az abszolútum törékeny voltának a felismerése, vagyis az a belátás, hogy „csak egy hiányos, sebezhető létező képes szeretni". A szeretet abszolút misztériuma, teszi hozzá Žižek, abban ragadható meg, hogy „a tökéletlenség bizonyos értelemben magasabb rendű, mint a kiteljesedettség". Belátom, nehéz ezt követni. A konklúziót talán mégis jó megszívlelnünk.