A feltett kérdésre választ nem kaptam, mi több, már a kérdést sem fedeztem fel a könyv olvasása kapcsán. Igaz, Krisztus, a Biblia, Pál apostol több­ször szerepelnek, szó van erről is, meg arról is, de egyetlen kérdés sem nevezhető bármely értelem­ben „vezérfonálnak”. Azt, persze, megtudjuk, hogy Pál nélkül nincs Krisztus, ahogy Lenin nélkül nincs Marx. Az előbbi állítás köztudomású, a második állítás téves. (Megjegyzem, hogy Pál apostol diva­tossá vált a szélsőbalos ideológusok között, Alain Badiou könyvet is írt róla.) Valamikor a húszas évek elején, így mondta nekem Lukács, az volt az ambíciója, hogy ő legyen az új világvallás, a kommunizmus Pál apostola. A mai balos ideológusok­nak, bár igen hasonló okokból, megfelel az eredeti.

A szerző ágról ágra röppen, azaz szabadon asszociál. Mindenről eszébe jut valami más, ponto­sabban szólva számos valami más, ezért az olvasó csak kapkodja a fejét, hogy miről is van szó itt vol­taképpen? Žižek egy igen sokoldalúan művelt gon­dolkodó. Számos kérdést érint, számtalan szerzőt, regényt, filmet, zeneművet, filozófiai elméletet említ. Megjegyzései közül egyesek igen találóak, ér­dekesek. Szerettem volna néha odakiáltani neki: állj meg, szivar, egy percre, gondoljuk csak ezt to­vább egy picit, ha nem is végig. Azonban ő már ek­kor a harmadik asszociációnál tart. Ezt bármely esszéjével példázhatnám.

Vegyük például a hatodik esszét. Címe: A fantazmatikus Valós. A kérdés az, hogy a fantazmagórikus kísértetiesség azonos-e a lacani Valóssal? Itt kevéssé hosszú az asszociáció-sor, mint más esetek­ben, így könnyebb is követni. Kezdődik Santner elemzésével Freud Mózeséről, majd jön egy ugrás: Girard, azaz a szimbolikus történelem. Beugrik Hegel „erkölcsi szubsztanciája”, majd egy zsidó anekdota, ezután lan Hacking (ősfantázia). Az ősfantáziáról jut Žižek eszébe a kiborgszex, melynek tanulsága, hogy a közösülő hímmajom és a női kiborg a normálisan közösülők valóságának fantazmagórikus képe. Erről jut a szerző eszébe a Hayes-kódex, majd számos film (többek között Harry bá­csi, Nő az ablak mögött című).

Az ember kapkodja a fejét, de ez nem jelenti azt, hogy az esszének nincsen „magva”. Hiszen egy alapvető filozófiai kérdés vetődik fel itt: mi az, hogy valóság? Mi a valóságos? Csakhogy Žižek nem igazán megy ennek a kérdésnek utána. Igaz, ezt már láthatnánk az indításból is. Nem a Való­ságra kérdez, hanem Lacan Valósról alkotott elmé­letét óhajtja igazolni azzal, hogy különböző példá­kat vonultat fel alátámasztására.

A hetedik esszé, Miért iszonyatos az igazság?, az előbbi gondolatmenetet folytatja. Kezdi a holokauszttal, folytatja az ősapa meggyilkolásával, mind­kettő túlságosan valóságos ahhoz, hogy elhiggyük. Eltekintve a bárgyú asszociációtól, egyelőre az üze­net az, hogy a fantazmagória feladata élhetővé ten­ni az életet, eltakarni a rettenetes igazságot. Nos, innen nem kis ugrás a „Weltalter” (Schelling), ahol, Žižek szerint, Schelling kijelöli a materializ­mus és obskurantista ősmítosz közötti határvona­lat. Hogy mi az a „materializmus”, félhomályban marad, de a tudattalan Schelling-féle értelmezésé­nek elemzése újszerű, érdekes és meggyőző. Itt megint ugrunk egyet, mert a szerzőnek az apafigu­rák jutnak az eszébe (A Születésnap és Az élet szép című filmek alapján) mint a Törvény/Tiltás viszo­nya hatóereje kétféle felfüggesztésnek példái. Majd visszaugrik a holokauszthoz, s a holokausztnak az „apa” ügyhöz való vonatkozásához. Majd jön egy mexikói szappanopera, utána meg az Irak elleni „Sivatagi róka”-hadművelet (s ezzel kapcsolatban egy igen fontos kérdés: vajon kevésbé érzi magát bűnösnek a katona, ha nem látja, hogy öl, mintha látja?) Majd visszatér a szöveg az apához: a valódi borzalom nem az erőszaktevő ősapa, hanem a jó­ságos apa, mert ő megszünteti az élvezet-többletet, amit csak azzal szerezhet meg szegény fiú, hogy az erőszaktevőről fantáziái. (Nem világos, hogyan lesz az ősapa képzelete az élvezet, a jouissance for­rása?) Ezután következik Heidegger és Lacan pár­huzama, mely szerint az igazság dimenziójához ké­pest elsődleges a nem igazság (lethe) fogalma.

Csak ismételhetem, hogy Žižek számtalan ötle­tének egyikét, másikját érdekesnek, fontosnak, meggondolandónak tartottam. Végül nem is az vele a legnagyobb bajom, hogy szabadon asszociál, amennyiben ennek fejében gyümölcsöző gondola­tokra is lelhetek, hanem az, hogy dogmatikus.

Az asszociáció minden láncszeme ugyanis arra szolgál, hogy Lacan elméletét, főleg kései szemináriumának kategóriáit, igazolja. S miután erre szol­gál, ezt meg is teszi. Žižek úgy bánik Lacannal, mint más műveiben Leninnel vagy Marxszal (az utóbbival itt is, két alkalommal), azaz a dédelgetett szerző egy-két gondolatát, fogalmát abszolút mér­cének véve, asszociációiban ezeket igazolja. Pál apostol, a páli agapé (szeretet) fogalma is Lacant igazolja. (Lásd: jouissance.) 

Žižeket általában polgárpukkasztó gondolkodó­nak tartják, s ha Lenin felmagasztalására gondolok, az is. De ennél többről, másról is van szó. Hivat­kozási pontnak nála éppen úgy megteszi egy pop­énekes, egy apaábrázolás, a holokauszt, a Törvény, Pál apostol vagy akár a Coca-Cola. Egy bizonyos fokig meggyőz bennünket, hogy mi, a modern technika következtében, szemetet termelünk, s ugyanakkor hivatkozik egynéhány efféle „szemét­re” a nagy elmélet igazolásaképpen. Ez nem ellent­mondás, s jól is működhetne.

Žižeknek a szakirodalomra mint tekintélyre való állandó, néha pedáns, hivatkozásai a polgárpukkasztást ugyanakkor megkérdőjelezik. Mi több, minden könyv, amelyre szerzőnk hivatkozik, már ezáltal is a szakirodalom szerepét tölti be. így még­is helyet kér és kap a fősodorban. Ebben a kis könyvben a nevek és művek jegyzéke akkora, mint egy ötkötetes kompendiumban. Mindenki, aki „számít”, megtalálhatja benne saját nevét.

Az iszlámról szóló írás a könyv új kiadásának előszava, tehát nem szorosan magához a könyvhöz tartozik. Van benne néhány kitűnő elemzés. így például ahogy összehasonlítja Ábrahám/Sára/Hágár történetét annak zsidó, keresztény és muszlim változatában. Vagy mikor arról beszél, hogy a francia törvény a tilalmat (az arcot megmutatni nem szabad) tiltja.

Sajnos, itt is Lacan marad a Mester. Lehet, hogy csak nekem sajnos. Én ugyanis nem sokat tudok kezdeni azzal, hogy Sára fallikus asszony (bár ér­tem, hogy miről van szó), s különösen nem azzal, hogy a fátylat viselő muszlim nő maga a fallosz. Elnézést kérek, de szerzőnk hasonlít Mórickára, akinek mindenről „az” jut az eszébe. Ne téved­jünk, nem a Dolog, hanem maga Lacan jut ebben a könyvben mindenről az eszébe.