A kiadó A 7 főbűn című sorozatában eddig a torkosságról és a kevélységről esett szó. A leg­újabb kötet

Sergio Penvenuto: Jóra való restség

című munkája, amely a közönyösség szenve­délyét állítja a középpontba. Mit jelent a restség? Eleinte azoknak a remete szerzeteseknek rótták föl, akik a szent elmélkedés helyett lus­tálkodtak. A középkorban még megkülönböz­tették a restség (henyeség, lustaság, nyugtalanság, alkalmatlankodás, semmittevés, bőbeszé­dűség, kíváncsiság) és a szomorúság (nehezte­lés, kishitűség, elkeseredés) bűnét, később azon­ban I. Gergely pápa e kettőt összevonva nyolc­ról hétre csökkentette a főbűnök számát. A rest kétszer fárad mondását is jól ismerjük, s e gon­dolatébresztő kötet segítségével kultúrtörténe­ti áttekintést kaphatunk például arról, miért ábrázolták Nyugaton hidegnek és száraznak a renyheséget (majd a melankóliát) - a dermedt, forróságtól mentes lélek kiszárad, még a vi­gasztaló könnyek is elapadnak.

A szerző a fogalom megváltozását is nyo­mon követi, s bemutatja, hogy az európai köz­nyelvek nagy részében a restség egyszerűen semmittevést jelent: „A latin pigritia 'lustaság' szóból származik a francia parese, a spanyol pereza és a portugál preguiça. A német Träheit a träge - 'tétlen, nehéz' - szóból jön, mely pedig a tragenből , ne ('tart', 'elvisel') származik: nehézség és tehetetlenség. Az angolban a restség a sloth, a középkori slowth-ból ('lassúság'). Viszont az orosz уныние szó leginkább a szomorúsággal függ össze, és a ныть-ból ered, ami a csüggedésből eredő sírást jelenti." (24.) A magyar nyelvben a restség szinonimája a lustaság és a tunyaság. Ha értelmezzük a fogalmat, akkor külső és belső, fizikai és lelki restséget is meg­különböztethetünk. A hagyományos falusi élet­ben talán a legnagyobb bűnnek számította tét­lenség, s az eredetmagyarázó néphagyomány szerint Isten a legyet, a tetűt, a bolhát és a szú­nyogot a restség büntetésére teremtette.

Sergio Benvenuto pszichoanalitikus, filozó­fus, a Journal of European Psychoanalysis című fo­lyóirat főszerkesztője, szakmájából adódóan hosszan értekezik a lelki folyamatokról, rész­letesen elemzi a depresszió és a narcizmus je­lenkori szerepét; véleménye szerint minden lelki betegséget bizonyos értelemben elszen­vedünk és választunk is. A könyvben számos irodalmi vonatkozás is szóba kerül: Shakes­peare Hamletje, amelyben az író eredeti mó­don tér vissza a melankolikus ember akkorra már sztereotípiává vált mintaképéhez; az oroszok közül megkerülhetetlen Csehov Ivanovja és Goncsarov Oblomovja. Külön fejezetet kap Baudelaire és a dendi spleenje, de Samuel Backettről is hosszan olvashatunk. „Csehov gyakran és szívesen vitt színpadra rest embe­reket;^'Beckettnél valahogy maga az írás lesz rest" (172.) - írja a szerző, s akár ezzel, akár más megállapításával akár vitába is szállha­tunk. Hiszen épp ez a legfőbb erénye a bűnökről szóló sorozat köteteinek: gondolatéb­resztők, és semmiképp sem hagyják az olva­sót a tétlenség bűnébe esni.

(Fordította Horváth Csaba. Typotex Kiadó, Buda­pest, 2011. 226 oldal, 1800 Ft)