Amint azt a Typotex Kiadó A 7 főbűn című, pompás sorozatának harmadik kötetéből megtudhatjuk, minden bűnök eredete a kevélység (képünkön Hieronymus Bosch vonatkozó alkotásrészlete). Ebből táplálkozik a többi bűn, nagyjából leágazások csupán. A kevélység az eredet és a csúcspont, a bűnök királynője. „Tehát ha a többi mind hiányozna, ha egy ember élete egészében erényes, sőt tökéletesen erkölcsös lenne, és a gőg koronázna meg ennyi erényt, akkor az önmagában elegendő lenne ahhoz, hogy rontó árnyékkal beborítva megsemmisítse ezt az életet. A gőg egymagában, lévén a bűnök legsúlyosabbika, képes kárhozatra rendelni az embert.” És itt akár el is mélázhatunk egy kicsit azon, hogy micsoda nyelv használata adatott nekünk. Kevély, gőgös, nagyképű, öntelt, hiú – parádés árnyalatok alkalmazásának lehetősége.

Laura Bazzicalupo Kevélység – A létezés szenvedélye című könyve finom, mennyei prológussal indít, a gőg ősképének jelenetével. Lucifer, a legszebb, legokosabb, Istenhez legközelebb álló angyal, a fény hordozója átlépi a határt, és lebukik a csillagos égből. Megszületik a sátán. A gőg legelső megnyilvánulásakor a tökéletesség káosszá változik, a paradicsom mindörökre elvész. Bazzicalupo a „régi gőgtől” az új, modern kevélységig kalauzol, a kétkedés jogát mindvégig fenntartva, amiben útitársa és barátja, Ulrich is a segítségére van. Ez Dante óta nagyon megy az olaszoknak, és a forma is érdekesebb, mintha a szerző csak kinyilatkoztatna, vagy saját tévedhetetlenségének csapdájába esne. Veszélyes pálya ez, hiszen ott leselkedik az önteltség, esetleg az arrogancia. Nemhiába nevezi Szent Ágoston és Aquinói Szent Tamás a bűnök eredetének és királynőjének. A szerző végigvezet a történelmen, királyi kastélyokon, polgári szobákon, forradalmi hevületen át a mindennapok gőgjéig, napjainkig, amikor már a kevélység is szinte szánalmas, a kegyetlen huliganizmustól a még embertelenebb nagyvállalatokig és a művészetekig. Sznobizmus és avantgárd, cinizmus és kegyetlenség, valamint azok felmutatása. Kurtz mint etalon, Joseph Conradnál A sötétség mélyén-ben és kambodzsai megfelelője (Marlon Brando) Coppola Apokalipszis mostjában. Vagy Kubrick Gépnarancsa Malcolm McDowell-lel és Beethovennel. De tegyük hozzá nyugodtan a miénket, Latinovits hátborzongató figuráját Az ötödik pecsétből. Ha az agyatlan tahó vagy a kifinomult ideológus esik neki a világnak, ugyanaz a vége. De mi maradt mostanra, tehetjük fel a kérdést Laura Bazzicalupóval, hol érhető tetten a legújabb gőg? Nos, az ember, mintha mi sem történt volna, az ég felé tör, tornyokat épít, és semmit nem tanul, hiába dőlnek le a tornyok menetrendszerűen, mert összekeveri a kreativitást a nagyravágyással. A kínaiak felhőkarcolót építettek egy faluba. Nézem a képet, az épület inkább tűnik erőfitogtatásnak, mint építészeti csodának. Ez nem Makovecz vagy Gaudí Isten felé nyúlása, csak görcsös nyújtózkodás, a hirtelen felkapaszkodott viszolyogtató önteltsége, mint a bankok üvegpalotái. A tudományos önhittség manifesztációja, mint amikor az okostojás birkát klónoz és embert gyártana. És maradt az arctalan, pökhendi, tenyérbemászó, névtelen arrogancia. A bankok, a nagyvállalatok, a végrehajtók, a bürokraták, az egyenruhás „túlkapások”, lefordítom, a terror, a modern rabszolgatartás. „És ezzel párhuzamosan az igazgatótanácsok asztalainál növekszik a csíkos zakósok büntetlen nagyképűsége, azoké, akik új fejedelmekként országok és embercsoportok gazdagságáról vagy szegénységéről döntenek bármiféle személyes felelősség nélkül, anélkül, hogy kitennék magukat az elismertetés és a beleegyezés küzdelmének. Előnyök, részvényopciók, árjegyzékek alapján döntenek, de a csoport, amelynek az életét irányítják, nem ismeri a nevüket, még csak gőgösnek sem nevezheti őket.”
Amíg persze az a bizonyos csoport (nevezzük emberiségnek) hagyja. De egyre világosabb, hogy ez így nem mehet tovább, és a jövő elkezdődött. Foglald el Amerikát, Londont, Ausztriát, Prágát, Görögországot, Magyarországot, a Földet! A Fészbukot már kitalálták hozzá. Csak szerényen.