Hallatlanul izgalmas olvasmány ez, s mivel nem vagyok sem szakavatott filozófus, sem képzett egyiptológus, módom volt az „egyszerű olvasó” szemével átböngészni a kötetet.
Átböngészést írok, nem stiláris fordulatként, hanem a kifejezés élménytartalmát és tempóját egyaránt magában rejtő formula értelmében. Megejtően interdiszciplináris anyag ez, de olvastatja magát, s az ember csak sajnálkozik azon, mi mindenre nem futja már ebben az életben, például e rejtelmek alaposabb ismerete is kimaradt volna, ha nem lenne ez a mű. A korántsem kisded kötetet megpróbáltam antropológiai szemüvegen át olvasni, de annak filozófiai volta (lévén az antropológia élő társadalmak terepkutatására építi érveit); elkezdtem történeti aspektusait bogarászni, de akkor nyelvészeti rejtelmei bújtak elő. Elfogadtam, hogy ikonikus sugalmait kellene megérteni, de akkor meg episztemológiai-ontológiai arcát fordította felém. Tegyem hozzá: egyikkel sem jártam rosszul. S ha olykor rajta akartam volna csípni a szerzőt némi „magánérdekű” olvasaton, akkor kiderült, hogy szűkkeblűen mérek, én vagyok a vaksi, mert újabb tudástárak felé nyíltak újabb ajtók, néhány szónyi varázs-szöveg nyomán.
Ha lehet tőmondatban könyvismertetést írni, akkor igen kiemelt tipográfiával csak annyit mondok: érdemes megkóstolni, forrón ajánlom!
Ha mégsem lehet, akkor szerénytelenül arra hivatkozom, hogy egykor mint tanára, majd mint buddhizmusról írott alapmunkájának szerkesztő-kiadója, majd újabb kötetének recenzense voltam, így hát van egy kis rálátásom a szerző technikáira, szövegfüzéreire, mondókájára. Még azt is hiszem, hogy a magyar egyiptológiát nem egyetlen (vagy másfél) embernek kellene „megalkotnia”, hanem együttesen azoknak, akik mondani próbálnak és tudnak is valamit a valamik előtti valamikről. Nos, Farkas Attila Márton is ilyen valaki, van ugyan hajtási jogosítványa, de nem okvetlenül a main-stream útvonalakon közlekedik, és nincs is útvonal biztosítása, mégis eljut oda, ahová érdemes olvasóit titkon invitálnia. Kérdés, hogy vajon hányféle, és milyen eltérő egyiptológiára volt/ van/lenne szükség, hogy „elegendő” legyen? Miért is hiányzik az interdiszciplinaritás épp az egyiptológiából és a nem priméren történeti kultúra-történeti oknyomozásból? Kérdésemet igazoló példaként Dan Sperber, Róheim Géza, Polányi Károly és mások (engedtessék itt hosszú névsortól tartózkodnom!) interdiszciplináris munkássága szolgálhatna, akik voltak oly merészek-bátrak és átpislantottak a szomszéd diszciplína kérdésmezőire, ahonnan éppoly izgalmas érveket, eseteket, tudni nem érdemes tudásokat lestek el, amilyeneket a „hivatott” tudorok taglaltak – de tették ezt úgy, hogy az utókor igen-igen hálás volt a szellemi kaland, a kajla „pislantás” élményéért.
Farkas Attila könyve a megismerés és megértés oly irányát választja, amely nálunk nem „hagyományos”, de kívánatos lenne, hogy az legyen. Ezek közül csupán az egyik az ember lehetséges teljességét a megértés lehetséges teljessége felől tekintő kulturális antropológiai látásmód, amely ez esetben inkább összehasonlító kultúrakutatási vagy kultúratörténeti arculatát mutatja fel, nem pedig régészeti, mikroközösségi, ökokulturális vagy politikai eszköztárát csillogtatja. S ez, interpretációs felszínről, magabiztosan kalauzol a szimbolikus szférákba, jelképek „őserdejébe”, a megértés és magyarázat kazamatái közé. Korántsem félelmes, inkább izgalmas azonban ez a kaland, s úgy vélem, sok-sok olvasónak lesz hasonló alapbenyomása. Meglehetősen új, ezért ritka és értékes mű mostanság az, amely a szimbolikus világokba kalauzol – és e prefilozofikus opus ezt teszi, jóféle hiányokra, tudatlanságokra figyelmeztetve, de ajándékképpen megoldásokat, megértéseket is nyújtva.
Magánérdekű kérdésem csupán (merthogy talán figyelmetlenségre csábított a szöveg más tartalma, s ezért nem derült ki), hogy amikor „az egyiptomiak” szerepel a szövegben, akkor is érvényes-e az írástudó-elit hatása, vagy inkább csak a névtelen plebsz felfogásmódjáról van szó? Farkas Attila nemcsak egyiptológus (s mint a „mellékelt kötet” mutatja, annak sem érdektelen), hanem filozofikus hajlamú gondolkodó, emellett szakvégzett kulturális antropológus is. A három tudásterület másként-másként bánik az emberrel, gondolatbátorsággal, kifejtésmezőkkel, s e három igencsak keveredést mutat a kötet lapjain. Együttesük azt mutatja, hogy nem elválasztva, diszciplinárisan „bekorlátozva”, hanem éppen az antropológiai tudáshorizonton elfogadott köztesség alapján is felfogható az ember, mint esendő lény, saját lehetséges kiterjedésünk és kiteljesedésünk alanya, állítmánya, határozója és jelzője. Farkas Attila nem antropológus akkor, midőn a világidő egy másik korszakába kalauzolja olvasóit, nem egyiptológus, mikor a jelentésterek csillagzatai közt vezet, nem filozófus, mikor szövegeket mormol elő – de a maga sajátos módján mindhárom, aki a társadalmi terepen, a tudás lelőhelyei közt és az értelmezések univerzumában képes biztosan eligazodni. Midőn korábban a buddhizmus hazai kezdeteiről és sajátos világáról mint az alternatív vallásosság esélyéről szólt egy kötetben, vagy mikor az alkímia eredetét és misztériumait elemezte egy másikban, épp ily kitekintésekkel, áthallásokkal, árnyalt interdiszciplinaritással mutatta meg magát. Most, a Typotex kiadásában megjelent 340 oldalas kötete még íveltebben, még komplexebben mutatja énjét. Egy idő múltával majd az kerül kínos helyzetbe, akinek ezt az életművet kell áttekintenie, besorolnia, értékelnie. Egyelőre azonban még épül az életmű, épületesen és korántsem szimbolikusan!