Nehezítheti az olvasást, ha a tanulmányíró hivatkozást hivatkozásra halmoz, Heller Ágnes ellenpontozója ilyen formán Gábor György a kötetben, aki a filológusi pontosságot és a képanalízist választja tanulmányában, ahogy azt a történelmi téma megkívánja. A tanulmány igencsak száraz a felütéséhez képest, mely egészen közvetlen és barátságos: „Gyermekkorom szamárfülesre lapozgatott könyve volt az a képzőművészeti album, amely a 19. század mestereinek történelmi tablóin keresztül láttatta a magyar történelem viharos századait…” (129). Persze ahhoz, hogy egy csatajelenetben „az elpusztulás feltartóztathatatlanságának” esztétikumát kimutathassa, a szerzőnek fel kell vázolnia az adott kép történelmi hátterét s az akkori világképet; csak több lépcsőfokon át juthat el tehát a kép „spirituális” értelmezéséhez, pl. ahhoz a reformáció korabeli elgondoláshoz Poussin festménye kapcsán, miszerint „a háború Isten büntetése a nép gonoszságáért” (174). Néha nehézkes követni ezt a gondolatmenetet, pl. abban, hogy milyen úton is jut el Titus diadalívétől Heidegger alétheia-fogalmáig.

A csupán két képpel foglalkozó Bacsó-tanulmány a görög filozófia egyik alapkérdését, a „tudni a jót és aszerint lenni” problémáját járja körül. Az egyik kép Raffaellótól A lovag álma. Középütt egy ifjú fekszik, s valószínűsíthetően álmodik, balján az Erény, jobbján a Gyönyör istennője áll, ha felébred, választania kell közülük, de a kép csak az alvó állapotot láttatja, s a két lehetőséget együtt, a továbbiakról hallgat. Bacsó arra a mozgásra kíváncsi, amely ezen állapot és a döntés között végbemegy, s amely mozgás Ágoston szerint a lélek mozgása a „benne és általa még nem létező jó” felé (23). A jó akarása ebben a gondolatmenetben valami emberfelettit jelent. A rossz döntés pedig nem-tudásból, illetve nem-ismerésből fakad. „Az tud, aki számol az idővel, s tudását nem az alkalom szüli, hanem az, hogy az alkalom mulasztásából tanul” (25). Úgy tűnik, a filozófus koncepciózusan nem törődik a lehetséges „sem-sem attitűddel”, és hirdeti Minerva, illetve Virtus választásának helyességét.

Hasonlóképp „vagy-vagy” kérdéssel foglalkozik Gyenge Zoltán írása, aki Kierkegaard-t magát is megidézi, a filozófus apjával való viszonyában ugyanis az Ábrahám-Izsák analógiát véli felfedezni. Kierkegaard apja vallási fanatikus volt, ifjú korában megtagadta Istent, s ezért vezekelt egész további életében, elhitetve fiával, hogy ő is bűnhődni fog. Ábrahám is tekinthető bizonyos értelemben vallási fanatikusnak, ki a saját fiát képes volna kivégezni isteni parancsra. Gyenge Zoltán a történet értelmezéséhez a képzőművészetet hívja segítségül: „Foglaljon állást, aki akar, ám az néha nagyon is az emberi gyengeség jele; én sokkal inkább láttatni kívánok” (73.) − írja. És valóban különleges dolgokra mutat rá a festményeken, vizsgálja többek között, hogy melyik képen hogyan fogja le az áldozati oltáron az apa a fiát, Rembrandtén pl. Ábrahám kezével betakarja Izsák egész arcát.

 

 

 

Kép és szöveg problémájához kapcsolódik a képfilozófia mibenlétének kérdése is, melyhez a négy tanulmányíró mind másképp áll hozzá. Az arányosságra itt is figyelniük kell, a képfilozófia műveléséhez ugyanis a művészettörténeti kifejezéstár és a filozófiai mélyfúró munka mellett nagyfokú fegyelem is szükséges, hogy egyik se uralkodjon el a szövegen.

Másodszori olvasásra már egyértelmű, hogy a szerzők maguk is reflektálnak kép és szöveg viszonyára, és állást is foglalnak vele kapcsolatban. A hangnem, a képelemzés módja tehát, melyet választanak, mind-mind erről a viszonyulásról árulkodik. Nem hiába védi meg Bacsó Béla a „keskenyebb utat”, s választja maga is azt a tanulmány írásakor, jelesül hogy csak két képről beszél. Nem véletlenül kezeli Heller Ágnes szabadabban a tanulmányban megjelenő képeket, s beszél lábjegyzetek nélkül, világosan; az ő útja a képhez a közvetlenség. Nem véletlen az sem, hogy Gyenge Zoltán eljátszik a képekkel, gondolatokkal tanulmányában,  hisz a „Biblia mindig kontextust, értelmezést kíván” (109.) – írja, s ehhez hűen maga teremti a kontextust az Ábrahám-történet átirataival. Ábrahám, Sára, Hágár és Izsák szemszögéből is megjeleníti a történetet, majd elemzi azokat, összevetve az eredeti szöveggel és a képi ábrázolásokkal. Mintha ezzel a szerkesztésmóddal rámutatna arra, hogy mindaz a hatalmas mennyiségű, tarka és sokféle olvasat, értelmezési, feldolgozási és megjelenítési kísérlet, mely a Bibliából indul ki, legyen az művészi ábrázolás vagy hermeneutikai közelítés, milyen szorosan összefügg.

Kísérlet tehát ez a kötet, kísérletezik képpel, szöveggel, újat hoz megjelenés- és kifejezésmódjában, sokkal inkább kérdéseket tesz föl, mint kérdéseket válaszol meg, sokkal inkább képek feletti töprengés, képek általi eszmefuttatás a négy tanulmány, mint képelemzés, s ez az attitűd kifejezetten szimpatikusnak mondható.

Gábor György – Gyenge Zoltán: A szépség akarata. Kép és filozófia. Budapest, Typotex. 2011.