Különleges találkozás eredményeképpen született A szépség akarata – kép és filozófia című tanulmánykötet. A Magyar Filozófiai Társaság még 2010-ben Szegeden rendezett konferenciátLábjegyzetek Platónhoz – Az akarat címmel. A kötetben négy szöveget gyűjtöttek egybe, amelyek a képi ábrázolhatóság kérdése felől közelítenek az akarat filozófiai megfogalmazhatóságához.

De hogyan lehet képekkel, képek révén, képek felől beszélni az akaratról mint filozófiai fogalomról? Ezt a kérdést nem kerülhetjük meg, hiszen éppen Platónt idézi a konferencia címe, akinek bizalmatlansága az ábrázolással szemben köztudomású. Egy fogalom filozófiai nyelven való megragadása mindig a pontosság és a definiálás igényével lép fel. A hétköznapi nyelv bizonytalan (többirányú) referencialitásával és metaforikusságával szemben a filozófiai nyelv kölcsönösen egyértelmű jelölési viszonyok kialakítására törekszik, hogy ez a függvényszerű szemiózis biztosítsa egy fogalom pontos, szabatos meghatározását és leírását. A nyelv fogalmisága ugyanakkor sohasem írhatja le tökéletesen a vizuális művészetek képiségét, ez nem a szaknyelv kritikája, csak sajátossága. A rögzített jelölőkkel dolgozó tudományos nyelv és egy képzőművészeti alkotás jelölési folyamata összemérhetetlen. A vizuális művészetek és a nyelv közelítésének reménytelen kísérlete a tökéletes deskripcióra képes nyelv keresése volna csupán. A vizualitás leírása a maga távolságában vagy a tökéletes nyelven megvalósított deskripció sohasem hozzáférhető: adatok, évszámok, események végtelen, jelentés nélküli halmaza marad, amely terhes kontextusként rakódik a művekre, ahelyett, hogy megnyitná a lehetőséget a befogadók számára a hagyománytörténés sokszor szakadásokkal tagolt folyamatába való belépésre. Utat kell keresni az archívum végtelen mélységéhez, amely lehetővé teszi annak megértését, hogy egy műalkotás mit jelent befogadója számára. Ezt az utat teszik érdekessé és izgalmassá a tanulmánykötet tudós befogadói. Bármit is mond egy kép, mindig a befogadó hangján teszi. A kontemplatív szemlélő kölcsönzi hangját a műalkotásnak, hogy benne és általa a vizuális jelek lineáris textussá változhassanak. A kép hallgat, de nem néma. Vagy a kép néma, de nem hallgat – ahogy tetszik. A befogadón múlik, hogy meghallja-e ezt a hangot, a kép hangját, és ezt közvetíteni tudja-e az értelmezői közösség felé. Minden deskriptio egyszerre utal a képre és saját szerzőjére. A műalkotásról tett állítások a mű mellett a beszélő szubjektumról, annak előfeltevéseiről, érdeklődéséről, kutatásairól, hangoltságáról és teoretikus nézőpontjáról tett állítások is. Az elsődleges tartalmakon túl ezért is izgalmas négy ilyen szerző írásait egy kötetben olvasni. A négy írás közös kérdése, hogy a képzőművészeti reprezentációban mi módon válik érzékelhetővé a tradíció, jelentse az az antik mitológiai hagyományt, a tudattalan álomjelentések manifesztációját, a Bibliát vagy a történelmet. A legszélesebb értelemben vett kultúrtörténeti hermeneutikai vizsgálódások eredménye a kötet.

Bacsó Béla Herkules alakja kapcsán tárgyalja az emberi lét mindig is adott döntési szituációját erény és gyönyör között. Ez nem a modern döntéselmélet kissé prózai világa, amely az érzékelt és vágyott világ ellentétével számol. Ez eidetikus világ, amelynek tudása van az emberlét nagy feladatáról, végső soron jó és rossz közötti választás lehetőségéről és kötelességéről. Ezek a képek Bacsó értelmezésében éppen e tudásra, illetve e tudás lehetőségére ébresztik rá befogadójukat. Herkulest – illetve az embert – a döntés pillanatában ábrázolják. A döntés pillanata maga értéktelített: annak bizonyosságát állítja, hogy az embernek lehetősége van ezt a döntést meghozni, hogy ez a kérdésfelvetés értelmes. De mi is ez a kérdésfeltevés pontosan? Miben dönt, aki dönteni készül, aki a döntéshozás örökké nyitott pillanatában válik a képi reprezentáció tárgyává Raffaello A lovag álma vagy Carracci Herkules válaszúton című festményén? Hol áll a döntés- és akaratnyilvánítás jelenetében ábrázolt ember? A létesülés pillanatában áll, amelyben mindig éppen önmagáról hoz döntést. Bacsó a választás kérdését értelmezi a képi és mitológiai hagyomány tükrében.

Heller Ágnes pár éve nyomon követhető érdeklődésének megfelelően (2011-ben jelent meg a filozófustól Az álom filozófiája) az álom és az álomértelmezés felől beszél az akaratról. Az álom a tudattalan egyik, Freud nyomán kitüntetett reprezentációja, amely saját világunk tárgyait, látványait, hiedelmeit, vágyait és félelmeit jeleníti meg. Nem az akarat, sokkal inkább a vágy világához tartozik, amennyiben a beteljesülés nem feltétele, és általában célja, sőt pontos értelme sem ismert. A tudattalan tartalmainak, elfojtásoknak, traumáknak, vágyaknak, félelmeknek és szorongásoknak heterogén világa az álom, amelynek képeiben a szubjektum mindig önmagára ismer. De hogyan kapcsolódik ez az akarathoz? Éppen emiatt. Az álom akarása az elbeszélés és a megismerés akarása – mindkettő lehetetlen. Az elbeszélés megkönnyebbülés és forma, amelyben az álmodó tudattalanjának tartalmai kapnak alakot, és kerülnek feldolgozásra. A manifeszt álom maga a megismerés lehetősége, amely azonban önmagában sohasem, csak értelmezésként válik a szubjektum számára hozzáférhetővé. A szubjektum mindig csak útban lehet saját álma, vagyis saját önértelmezése és önmegértése felé. Az álmot nem lehet akarni, ahogy annak helyes értelmezését sem. De csak a helyes interpretációra alapított akarat lesz a szubjektum jó iránytűje. Ebben áll álom és akarat paradox összefonódása: álom és helyes értelmezése anélkül határozza meg a cselekvő akarat irányultságát, hogy maga az álom vagy interpretációja tudatos, szándékolt, vagy akaratlagos lenne.

Gyenge Zoltán egy másik híres, talán a leghíresebb választás történetét és képi reprezentációit idézi fel: Izsák megkötözésének történetét. Elbeszélését, amelyet egyszerre bibliai, filozófiai és művészettörténeti kontextusba helyez, messziről indítja. Tanulmányában izgalmasan szövi egybe a Mózes I. könyvéből ismert történetet, Kierkegaard kommentárját és a rövid képelemzésekre kiválasztott festményekről, Rubens, Filippino Lippi, Jan Lievens, Adriaen van der Werff, Tiziano, Rembrandt, La Hyre, az ifjabb Téniers és természetesen Caravaggio vonatkozó képeiről írott reflexióit. Újra rákérdez, ki volt Ábrahám, aki kételkedés nélkül indult, mikor az Úr azt parancsolta, lech-löchá, menj magadnak, vagyis hagyd el szülőföldedet és apád házát, de kételkedés nélkül indult akkor is, amikor a Mórijá hegyére szólította az Örökkévaló, hogy a legnagyobb áldozathozatallal, fia életének felajánlásával tegye próbára. Gyenge Zoltán előzékeny szerző, szinte kézen fogja olvasóját, hogy bevezesse a művészet- és kultúrtörténeti hagyományba, ugyanakkor nem tolakvó, nem túlmagyarázó, de a többieknél részletesebben ír a történet megértésének előfeltételeiről is. A művészettörténetben vagy a hermeneutikában kevésbé jártas befogadónak érdemes a kötet olvasását ezzel a tanulmánnyal kezdeni.

Gábor György teszi fel leghatározottabban a reprezentáció kérdését értekezésében a történelem, egészen pontosan a kanonizált elbeszélésekbe rendeződő dicső nemzeti történelem kapcsán. A múlt, ahogyan az valójában volt, nem rekonstruálható, a megtörtént örökre az enyészeté. A történelem által létrehozott múlt a jelen terméke. Ahogy egy kép deskriptiója a leírt műalkotás mellett szerzőjéről, úgy egy esemény rekonstrukciója,elbeszélése a múlt mellett a jelenről és megalkotójáról is vall. A történelem aktorai nem érdekmentes, értéksemleges cselekvők, a legkevésbé sem azok, így természetesen nem lehetséges létrehozni a múlt „tisztán tudományos, objektív” képét sem. Mert a történelmi múlt legalább annyira képek alakjában él bennünk, ahogy a szövegek és számadatok is elválaszthatatlan részét képezik. A honfoglalás a fehér lovon bevonuló Árpádot, az államalapítás a szent király ikonját,Nándorfehérvár a mélybe zuhanó Dugonics Tituszt, Mátyás az oroszlánsörényű reneszánsz portrét, Mohács az áradó Csele-patakba bukó Lajos királyt, 1848 a Nemzeti Múzeum lépcsőjén szavaló lánglelkű költőt, 1956 a szabadságot eltiporni érkező, sűrű sorokban vonuló harckocsikat jelenti Magyarországon. Ezek a képek mai tudásunk szerint nem is feltétlenül utalnak valós, vagyis megtörtént eseményekre, hanem a nemzeti emlékezet konnektív struktúrájának funkcionális alakzatai, amelyek valahai valóságossága lényegtelen, mert a múltról alkotott elbeszélések figuratív alakzataiként töltik be szerepüket. A képi ábrázolás kérdése a történelem mellett az üdvtörténet kérdéseként tehető fel. A zsidó hagyomány egyrészt a szóbeli kinyilatkoztatás elsőbbsége, másrészt a faragott képmás tilalma miatt ellenségesen viszonyult az ikonikus reprezentációhoz. A keresztény hagyományban ez fokozatosan a képi ábrázolás támogatásává vált, hiszen felismerték a képek pedagógiai és hatalmi funkcióját. Gábor György tanulmánya első felében a múlt elbeszélhetőségének kérdéseit és az üdvtörténet képi ábrázolhatóságának problémáját járja körül. Ezt követően tér rá történelmi tárgyú képek értelmezésére. Példái az isteni jelenléttel összekapcsolódó paradigmatikus történelmi eseményhez kötődő festmények, amelyek a Második Templom i.sz. 70-beli lerombolására reflektálnak. A festmények a történelem elbeszéléseiként, a történetírás részeként, a történelmi diskurzus narratívaláncának elemeiként kerülnek tárgyalásra.

A szerkesztés magas minősége a kötet két szerzőjét, Gábor Györgyöt és Gyenge Zoltánt dicséri. Olvasóbarát, kézbe simuló, jó minőségű, színes reprodukciókat tartalmazó könyv született. A festmények gondosan követik a szöveg menetét, lényegesen megkönnyítve ezzel az olvasás folyamatát, amelynek megszakításait az is tompítja, hogy a lábjegyzeteket kis, színezett szövegdobozokba tördelték, amelyek nem legalul, hanem a főszöveg terében kaptak helyet. A szövegek képrészletekre vonatkozó állításait a vonatkozó részletek külön kiemelt reprodukciói kísérik.

A szépség akarata izgalmas és szép kiadású kötet, amely négy jelentős szerző találkozásának és párbeszédének emlékét őrzi a művészettörténet néhány reprezentatív festményével. Ilyen szempontból nem is a képfilozófia terjedelmes diskurzusába, hanem a hermeneutikai hagyományba illeszkedik. Arról tanít valami nagyon fontosat, hogyan lehet egy kép és a mögötte áramló-morajló évezredes hagyomány felé figyelmesen fordulni, szavaira odahallgatni, és azt a befogadói közösség felé közvetíteni.

(Bacsó Béla – Gábor György – Gyenge Zoltán – Heller Ágnes: A szépség akarata – kép és filozófia. Typotex Kiadó, 2011.)