Vekerdi László tudománytörténész olyan hírhozó, akinek gondolatmenete sosem válik ködevéssé

A véges végtelen címmel ment a Magyar Rádióban Vekerdi László tudománytörténeti sorozata. Összesen 221 adás. Aki nem ismerte Vekerdit, sajnálhatja. Zseniális elme volt. Önmagát – végtelen szerénységgel – csak „könyvtáros”-ként jellemezte.

Ha az ember belehallgatott valamelyik műsorába, olyan izzó szellemű, lankadatlan érdeklődésű, pergő beszédű polihisztor mellé szegődhetett, aki útja során mindenét megosztja az arra járókkal, de akit kísérve mindannyian érezzük: nálunk sokkal messzebb jár.

E könyv anyagát a rádiósorozat szerkesztője, Vekerdi beszélgetőpartnere, Herczeg János állította össze. „Vekerdi a beszélgetések öngerjesztő folyamatában rendszeresen szétfeszítette a tervek kereteit, minden alkalommal kihívás volt az improvizatív gondolati műrepülés után valamiképp leszállni a műsoridő megszabott kifutópályájára.” 

Vekerdi azonban nem repülőgép volt, hanem angyal: olyan hírhozó, akinek követhetetlen röpte a szellem éteri birodalmából csapott a gyanútlan hallgatóra. De sosem „szállt el”: gondolatmenetéből sosem vált ködevés. 

A „valóság” talaján maradt, és ahelyett hogy különleges szellemét valamiféle miszticizmusba öltöztetve igyekezett volna még eredetibbé varázsolni, folyton figyelmeztetett a rideg valóságra. Az egyiptomi piramisépítés vallási, misztikus alapjainak feltárása közben felhívta a figyelmet rá, hogy ha mindeközben az egyiptomiak a bikaherélést nem találják fel, sohasem húzhattak volna egyetlen építőkövet sem a helyszínre.

Irodalom, filozófia, pszichológia, teológia, tudománytörténet: neki mindegy volt. Neki mind egy volt. Gondolkodásának határtalanságára jó példa olvasható a könyv – bármelyik, de például a – 99. lapján: Vekerdi itt kapásból elmondja, hogy Rembrandt Tulp doktor anatómiája című festménye láttán mit érzett Ottlik, hogy ez a karteziánus filozófiával hogyan függ össze, hogy ezt a tudománytörténészek miképpen hozzák kapcsolatba a holland festészet fejlődésével, valamint Vesaliusnak a Fabrica 1543-as kiadásának elején látható portréjával. Amikor pedig erre Herczeg János egy Miereveld-festmény példáját hozza fel, az angyali könyvtáros elmeséli, hogy az orvosi céhek milyen szervezeti átalakuláson mentek át Hollandiá­ban a 17. században, szerzőket sorol, sosem hallott könyvek címét említi. 

Ahogy annak idején Babits jellemezte a szellem emberét: a földön jár, ismer minden rögöt, de közben sosem veszi le tekintetét a csillagos égről. És mondja, mondja, olyan sebességgel, hogy érezzük: nyelve kétségbeesetten próbálja követni agyát, de nem sikerül neki. Vajon melyek voltak azok a gondolatok, amelyeket az élő beszéd során elvetett a doctor angelicus?

Hülye kérdés. Hiszen beérhetetlen az is, amit megosztott velünk. Felemelő és szomorú dokumentuma ez a könyv egy olyan kornak, amikor még érdemes volt rádiót hallgatni.