Egy mára csaknem teljesen elfelejtett XIX. századi bohózatban, Gaál József Peleskei nótáriusának első jelenetében a címszereplő Zajtay István megmenti Tóti Dorka életét, akit a bíró jóváhagyásával éppen megégetni készülnek a falu lakói mint veszedelmes boszorkányt. Zajtay elmagyarázza a feldühödött embereknek, hogy már Könyves Kálmán is törvénybe iktatta: boszorkányok nincsenek. A falu lakói meghajolnak az érvek, de főképpen a hivatalos tekintély előtt, és futni hagyják Tóti Dorkát, ám a boszorkány bosszút esküszik a nótárius ellen. „Nincs boszorkány?” – mondja monológjában. „Várj, te átkozott nótárius, te azt mered tanítani, hogy boszorkányok nincsenek… Ez reánk nézve a legveszedelmesebb tanítás, mert míg égetnek bennünket, addig az ostoba világ elhiszi, hogy vagyunk, és reszket; de ha létünkön kételkedni kezd, odalesz tekintetünk.” A legkülönfélébb boszorkányos eszközökkel próbálkozik elpusztítani a felvilágosult Zajtayt, aki azonban a veszedelmek közül szerencsésen megmenekül.
Ez a különös, aufklérista okfejtés gyakran jut eszembe, ha olyan kísérletekről hallok, amelyek tudományos érvekkel igyekeznek megmagyarázni a vallás és a vallásosság lényegét. Nem mintha ez eleve reménytelen feladat volna, mintha a hitre vonatkozó ismereteinket nem gyarapítaná az összehasonlító vallástörténet, a pszichológia, neurológia, szociológia; hanem mert az ilyen kísérletek sokszor nem titkolt prekoncepciókra épülnek. Arra tudniillik, hogy a vallás idejétmúlt jelenség, esetleg szélhámosság, vagy az emberi lélek sajátos betegsége. De többnyire nem a vallás vagy az egyház az eltiporni való gyalázatos, hanem maga Isten.
Ez a végső konzekvenciája a kitűnő, könnyed és szellemes amerikai szerző, Michael Shermer könyvének, a Hogyan hiszünk-nek. Shermer a beszédes nevű Sceptic Society alapítója, élete fő céljának az áltudományos nézetek leleplezését tekinti. A boszorkányok és a holokauszttagadók után most a vallásosság jelenségeit vette górcső alá. Munkája rendkívül olvasmányos és elgondolkoztató; azt hiszem, senkinek sem sérti a hitét, meggyőződését; ugyanakkor könnyű átlátni művének tényleges szándékát. Shermer úgy véli, hogy az ember „mintázatok után kutató állatfaj”. Különböző dolgok és jelenségek összekapcsolásával próbálkozik; ezek között olykor csakugyan van kapcsolat, máskor azonban nincs. Ez utóbbi csoportba tartozik a vallás, a hit, a hiedelem és a babona. Mivel az emberi agy szerkezete és működése az evolúció során igen lassan változik, nagyon is érthető, hogy a tudomány fejlődésével e jelenségek még nem tűntek el nyomtalanul, hiába is jövendölik a vallás megszűntét a XVIII. század óta folyamatosan. Az ember agyának „huzalozása”, vagyis gondolkodásunk struktúrái legalább 25 ezer, de inkább 130 ezer évvel ezelőtt „készültek”; idetartozik a hitre való képesség is, amit Shermer a hit szervének nevez. „A hit szerve egy, az evolúció során kifejlődött mechanizmus, mely túlélésünket segíti elő…” – írja.
Shermer álláspontja tehát egyfajta behaviorizmus, azzal az ismerős érvvel alátámasztva, hogy a vallást a felelem és a létbizonytalanság szülte. Ez önmagában véve lapos és közhelyes végkövetkeztetés lenne, könyve a számtalan helyről összelapátolt információk miatt mégis tanulságos olvasmány. Jó szkeptikus módjára összekeveri ugyan a vallás és a babona jelenségeit, ez azonban több nagy ívű, vallást leleplező könyv olvasása után se nem zavaró, se nem meglepő. Az előszó szerzője, Lakatos László a szociológiai szekularizáció elméletét hiányolja Shermer írásából; én inkább a különféle vallások és hiedelinek alapos ismeretét és a sokféle jelenség értékelhető csoportosítását. Enélkül bármilyen szellemes is a könyv, kissé kaotikus, és nem lép túl az egyszerű ateista vagy agnosztikus propagandaanyagok szintjén. Tartok tőle, hogy a vallásos emberek könyve hatására sem hagyják el hitüket; akik pedig meggyőződéses ateisták, aligha tudnak meg többet a vallásról és jelenségeiről. Más kérdés, hogy többnyire jogosan pellengérez ki különféle, a babona kategóriájába tartozó jelenségeket.
Elsősorban azonban nem a vallásról vagy a hitről, hanem magáról Istenről van szó, ami a könyvben többször is lelepleződik. Shermer továbbfűzi Bart Kosko gondolatát Isten létezéséről, amely probléma szerinte a „Kanizsa-négyszöghöz” hasonlít. „A Kanizsa-négyszög egy négyzet illúzióját kelti, de a négyzet valójában nincs ott. … A négyzet az elménkben található. Úgy látszik, mintha lenne ott valami, holott a valóságban nincs ott semmi. … Ugyanez állhat Istenre is.” Meggyőző érvelés; csalhatatlan bizonyítás, nem? Isten olyan, mint a Kanizsa-négyszög.