Shermer, a hitehagyott tudós tehetséges bűvészként zsonglőrködik a különféle tudományterületek gondolataival és érveivel, misztikus élményekkel és hétköznapi tapasztalatokkal. Szkeptikusnak mondja magát, a hit eredetét és célját tudományosan kívánja vizsgálni - műve paradox módon mégiscsak misztikus hitvallás.

Shermer az amerikai Szkeptikus Társaság alapítója, tudománytörténész; könyvéből megtudjuk, hogy valaha ő is hívő volt, de elhagyta hitét és most tudósnak vallja magát. Amint azonban elkezdjük olvasni a könyvet, mintha nem is tudós, hanem egy bűvész vagy zseniális talk-shaw-vezető könyvét olvasnánk: különféle tudományterületekkel, hétköznapi példákkal, hírességekkel és gondolatokkal zsonglőrködik, az ember alig győzi a fejét kapkodni. Néha olyan érzés a könyve, mintha az interneten rákeresett volna az "isten" és "vallás" szavakra, a találatokat felfűzte volna és a kapott lánc lenne a könyv, amelyet a kezünkben tartunk...

A rengeteg színes példa között azonban lassan feldereng mondanivaló, ámbár ez is több csatornán jön át. A tudatosan választott elsődleges csatorna az intellektus szintje: többször leszögezi ugyan, hogy vallás és tudomány, tudomány és hit elbeszélnek, elmennek egymás mellett, mégis arra törekszik, hogy saját intellektusa segítségével mutassa meg az olvasó intellektusának, hogyan és miért hisznek az emberek. Kiderül, hogy a genetika "előhuzalozza" az élmények, így a vallással kapcsolatos élmények feldolgozásának módját, így a szociológiai tényezők mellett (kor, nem, képzettség, stb.) az öröklődés sem elhanyagolandó szempont a vallásosság terén. Szerinte a maroknyi vallási vezető viselkedését halántéklebeny-rendellenességgel kell magyaráznunk: a Ramachandran által felfedezett ún. God spot, vagy "istenfolt" eltérő működésétől hallucinálnak és van misztikus egységélményük a világgal. A vallási vezetők követőinek viselkedése viszont merőben más magyarázatot igényel.

A követők (hívők) viselkedése inkább azzal magyarázható a szerző szerint, hogy az ember "mintázatkereső állatfaj", és "aki keres, az talál", vagyis ott is mintázatot keresünk, ahol az nincs is. Nevezetesen rácsodálkozunk az élet csodájára, a világegyetem szervezettségére és feltételezzük, hogy ami szervezett, azt valaki megszervezte - de szerinte óriásit tévedünk. Nincs tervező, nincs szervező. Vak evolúció van, melyet nem saját működésünk irányít, hanem csak úgy halad a maga útján; időnként belejátszik ugyan egy-egy esetleges momentum (valami hirtelen történés, pl. egy katasztrófa), de ha már elindult egy úton, akkor többnyire szükségszerűen valamely kifejlet felé halad.
Amellett, hogy mintázatkeresés jellemző ránk, "történetmesélő állatfaj" is vagyunk, vagyis hajlamosak vagyunk a talált mintázatokat történetekké rendezni, a történetek egy része pedig mítoszokká, eredetmítoszokká áll össze ("mítoszteremtő állatfaj" is vagyunk). De nem szükségszerűen. Mindennek a hátterében ott van a "hit szerve", melynek működése egyaránt eredményezhet mágikus hitet és tudományos elméleteket, nagyjából a választott módszernek megfelelően és biztonságérzetünktől függően. Minél bizonytalanabb ugyanis a helyzet, annál inkább hajlunk a mágikus magyarázatok felé.

A vallás két elsődleges célja Shermer szerint: a) történetek és mítoszok létrehozása, b) morális elvrendszerek megalkotása, de pompás lehetőséget nyújt az adott csoporthoz való tartozás megerősítésére és megszilárdítására is. Így definiálja saját valláselméletét: "a vallás olyan társadalmi intézmény, amely az emberi kultúra egyik integrációs mechanizmusaként fejlődött ki a mítoszkultúra megteremtésére és megerősítésére, az önzetlenség és a viszonzott önzetlenség támogatására, valamint a közösség tagjai közötti együttműködő kooperációs és kölcsönösségi hajlam ápolására". Amint látjuk, ez szociológiai vagy jó esetben szociálpszichológiai meghatározás - szükségszerűen nagyon szűk látókörű és nem beszél az élményről magáról, amit talán elvárnánk Shermertől, a hajdanvolt hívőtől.
És kanyarodjunk itt vissza a csatornák kérdéséhez: eddig a szerző által választott intellektuális, elemző csatornáról beszéltünk.

Van azonban egy finomabb szinten érzékelhető csatorna is, ez valószínűleg nem tudatosan működött Shermerben, amikor könyvét írta. Az olvasó eleinte nem érti, hogyan kerül egy jó évszázaddal ezelőtti vita kellős közepébe. Shermer mint vitavezető és fő érvelő hadakozik valamilyen láthatatlan papírtigrissel, mely mintha a kereszténység legantropomorfabb, leggyermetegebb módon felfogott változata lenne valamikor a XIX. és XX. század fordulójáról. Ez ellen indul "kereszttelen" háborúba Shermer mindenféle evolúciós, tudományos, féltudományos és fantasztikus érveket pufogtatva...

Feldereng azonban lassan az olvasónak, hogy a szerző mintha saját fiatalkori tévelygései ellen építene racionális hálót, mintha a saját magával folytatott vitát olvasnánk - olyan vitát, amelyben a newtoni tudomány vív csatát a "majomper"-ben pellengérre állított keresztény vallás- és istenfelfogással. Belátjuk, hogy nem dobta el a hitet Shermer, hanem felcserélte egy másikra, hogy az elsőtől szabaduljon. A könyv végére felvázolja saját evolúció-elméletét és olyan szuggesztív erővel ír róla, mintha valami vezetné a kezét... A könyv utolsó lapjain maga is kimondja, hogy számára a tudomány misztikus élmény, amely szabadságot és boldogságot ad neki: "Az én számomra (...) egy szörnyetegek, szellemek, démonok és istenek híján lévő világ gondolata fölszabadítja az elmét a béklyói alól, így az szabadon szárnyalhat újabb magaslatokba, hogy elgondolja az elgondolhatatlant, hogy elképzelje az elképzelhetetlent, hogy a végtelen és az örökkévalóság képzetén tűnődjön annak tudatában, hogy onnan senki nem néz vissza rá. (...) Ha nem vagyunk semmi más, mint csillaganyag és biomassza, milyen különleges színezetet kap az élet!" E látványos jelentéktelenségből a "dicső esetlegesség" emelkedik ki s kap misztikus csillogást: "létünk kezdete nem volt feltétlen, de ennek ellenére itt vagyunk". És ezt így folytatja néhány oldalon át.

Hm... Amikor idáig értem az olvasásban, egyszerre megszerettem ezt az embert. Itt áll előttünk pőrén. Minden józansága, "tudományossága", szkepticizmusa lehullott róla, mintha csak máz lenne, és az "Istenkeresés a tudomány korában" c. könyvét két személyes, költői hangon megfogalmazott misztikus élménye zárja le. Úgy éreztem, érdemes volt végigolvasnom, néha derülnöm, néha háborognom, és úgy érzem, mindenkinek érdemes elolvasnia a könyvet, vallásos vagy tudományos világnézetre való tekintet nélkül. Nagyon sok rosszat el lehetne mondani a könyvről (mely a "Szkeptikus könyvek" sorozatának egyik tagja), de nincs értelme: olyan színes, forgatagos világot vonultat fel az olvasó előtt, hogy mindenki talál benne továbbgondolni vagy továbbkutatnivalót. Amúgy is értelmét veszítené és célját tévesztené minden "tudományos" vagy "vallási" alapon indított kritika ez ellen a vargabetűkből építkező önvallomás - mondjuk ki: hitvallás - ellen, melyből világosan kiderül, hogy a szkepticizmus csak addig működik, amíg az ember a sajátjától eltérő nézeteket vizsgálgatja, és hogy minden ember hisz valamiben, mert hinni egyszerűen emberi dolog.

Két hiányosságot mindenképpen meg kell jegyezni a könyvvel kapcsolatban, melyekért valószínűleg a kiadót terheli a felelősség. Az egyik, hogy jónéhány bosszantó fordítási hiba a szövegben maradt: pl. John Calvin-t mi jobbára Kálvin Jánosként ismerjük, a "cellular phone" pedig nem "sejtszintű", hanem mobiltelefon... A másik, hogy az - amúgy is hiányosnak tűnő - irodalomjegyzék az interneten kapott helyet és nem a könyv végén.