Különös érzés az ezredforduló után egy évtizeddel visszatekinteni a XX. századra, illetve annak tudomány-szemléletére. Ahogyan a XVIII-dikat az ész, a XIX-diket pedig a gépek és az ipar századának hívtuk, úgy a soron következőt atomkornak gondoltuk, elsősorban nem a század második felében kibontakozó nukleáris fegyverkezési hajsza miatt, hanem a fizika területén jelentkező új, szédületes eredmények miatt.

És kitartóan, makacsul hittük, a modern kor fő tudománya a fizika, amely választ ad majd minden megoldatlan kérdésünkre. Nem sok időnek kellett eltelnie, hogy a magasztalt tudományág kissé megkopott dicsőséggel félreálljon, és átadja a helyét az informatikának, valamint a kémiának. A kvantummechanika egyik központi fogalma, a hullám-részecske kettősség felismerése a fizikának olyan erejű fordulata, amely más tudományágakat is inspirált. Csak hogy egy rendkívülinek tetsző példát említsünk: a teológiát is, amelyben a hullám-részecske kettősség példaként szerepel arra, hogy Isten egyidejű transzcendens és immanens léte – ha ugyan nehezen felfogható is – elfogadható.

Milyen érdekes, a kvantummechanika egyik megalapozójának számító Max Planck felmenői között is találni nevezetes teológia professzorokat. „Ebben a tudományágban már szinte mindent felfedeztek, és már csak néhány jelentéktelen lyukat kell betömni” – fogadta amúgy barátságosan a zene mellett az elméleti fizika iránt is komoly érdeklődést mutató Planckot Münchenben Philip von Jolly fizikaprofesszor. Tanítványa hallgatott az okos szóra, nem kívánta felfedezni a roppant érdekes tudományág rendjét. „Nem kergetem azt a vágyat, hogy egy új világot fedezzek fel, csupán csak a fizikai tudomány meglévő alapjait kívánom megérteni, talán még jobban elmélyíteni” – írja később ő maga. Ezzel a szerénységgel alkotta meg 1900 decemberében sugárzási törvényét is, amelynek jelentőségét abban a pillanatban ő maga fel sem fogta. Trivialitásnak gondolta, miközben megállapította, hogy az energia csak oszthatatlan elemi részecskék, azaz kvantumok formájában kerül kibocsátásra. Máris nyakig ült a kvantumelméletben. Hiába utasította el az 1920-as évek elején a csatlakozást a kvantummechanika egyezményéhez, amelyet Koppenhágában dolgozott ki Bohr, Heisenberg és Pauli – már része volt annak, amit a fizika fordulataként emlegetünk.

A Typotex Kiadó tudomány- és filozófiatörténeti restanciákat pótol, amikor Principia Philosophiae Naturalis sorozatában közreadja Max Planck válogatott írásait köztük olyan szöveggel, mint a magyarul most először megjelenő leideni előadás szövegével. A kiadó jó érzékkel vette észre: ez az írás jellemezi leginkább szerzőjének gondolkodásmódját. Planck ugyanis nem csak fizikusként, hanem természetfilozófusként gondolkodott. Saját munkásságát, céljait, felismeréseit egy rendszer részeként látta. Konzervativizmusából és porosz neveltetéséből következően ráadásul e rendszer kiteljesítését bizonyos értelemben szolgálatnak tekintette.

„A fizika régi rendszere egyáltalán nem egyetlen képhez, sokkal inkább egy képgyűjteményhez hasonlít” – állítja a leideni előadásban. És hogy miért fontos ez? Mert a jövő fizikai világképét Plack egységesnek prognosztizálja. „Egységesség a részletek tekintetében, egységesség minden helyen és időben, egységesség minden kutató, minden nemzet és minden kultúra vonatkozásában” – írja. Igen, de hogyan jöhet létre ez az egységesség? Planck erre hétköznapi ésszel mérve meghökkentő, ugyanakkor ésszerű választ ad: a fizikai világkép akkor lehet teljes és egységes, ha mindinkább eltűnnek belőle a világ különböző elemei, és a végére a fizikai törvényszerűségek maradnak. Planck szerint ez az egységesség, és ez az elérési út az, amire folyamatosan törekedni kell.

Cikk a Gyártás Trend oldalán.