A tudománytörténet a legizgalmasabb diszciplínák közé tartozik, mivel a maga teljességében láttatja egy-egy tudományterület fejlődési ívét. A múlt feltárása azonban gyakorta kínos ügy, hisz számos olyan dolgot fed homály, amelyet sokan jobbnak látnak elfeledni. Jól ismeri ezt a jelenséget a történe­lem, a kultúra és a társadalomtudomány is - vagy épp a lélektan, amelynek egyébként kifejezett speci­alitása a volt idők ilyen-olyan hagyatékainak számba vétele. Ezúttal azonban különös és izgalmas do­log történik: ama bizonyos díványon a páciens helyét maga a pszichológia foglalja el, hogy Gyimesi Jú­lia mélyreható kérdéseire válaszolva valljon kamaszkorának restellt-titkolt, ám annál jelentősebb sza­kaszáról.

Ahogy az gyakorta szokott lenni az analízisbe vonu­lóknál, a probléma góca itt is egy családtag, akiről igyekszik senki nem beszélni, mégis mindenki tud ró­ la: a spiritizmus. Sok tudósnak a szó hallatán ma is gúnyos mosolyra húzódik a szája, pedig nem kellene, hisz – tetszik vagy sem – valamennyi tudományág szára a misztikával és vallással közös gyökérben ered. E tény egyébként alapvető dolgot árul el rólunk, és egyben összefüggésben van a spiritizmus létrejöttének okaival is: az emberi teljesség (elme, psziché és praxis) kitörölhetetlen része a láthatatlan erők létéről való meggyőződés – a hit és a vallás. A felvilágosodás, és az ebből egyenesen eredő tudományos materializmus igyekezett kivonni ezt a komponenst a képletből, nem számítva arra, hogy a helyén keletkezett vákuum természetszerűleg be fog töltődni mással. Ennek egyik formája lett a spiritizmus – egy radikális és a maga nemében zseniális, ösztönös riposzt egy lélektelen világ támadására.

Gyimesi Júlia a tudomány eszközeivel közelít a kényes témához, kínosan ügyelve arra, hogy a spiritizmus, ez szecessziós mitikus lény nehogy kiszabadulhasson a tények hálójából. Az első fejezetben azonnal kezelhető keretek közé igyekszik szorítani: meghatározásra kerül fogalma és típusai, elhelyezi a kultúrtörténet palettáján, nyomon követhetjük kialakulásának és formálódásának epizódjait, olvashatunk a spiritiszta tanítókról, akiknek a gondolatai irányzatokká lettek, és elemzésre kerül a spiritizmus vallással való imponálóan ellenséges viszonya is. A ciklus végén pedig, mintegy átvezetésképp a kötet igazi lényegéhez, bemutatásra kerül a Pszichikus Kutatás Társasága, amelynek prominens tagjai – csupa tudós úriember – elsőként fordultak a megismerés igényével az addig szigorúan privát szeánszok felé, megsejtve azt, hogy ezeken az alkalmakon többet tudhatnak meg az emberi lélekről, mint az íróasztalnál elmélkedve. Az az első perctől nyilvánvaló volt, hogy ingoványos talajon járnak, ahol egy rossz lépés elég ahhoz, hogy maguk is besározódjanak az okkultizmus és tudománytalanság vádjával, komolytalanná válva ezáltal tudományos körökben. Ahogy egyre-másra bukkannak fel a lélektan (laikusok előtt szinte ismeretlen) úttörői, úgy nő a csodálat az olvasóban, elsősorban e kutatók forradalmi nyitottsága, szellemi merészsége, kreativitása miatt. Hiszen Pierre Janet a paranormális jelenségek rejtélyét firtatva már hipnózissal kísérletezett, Flournoy merte definiálnia médiumizmus első elméletét, Frederic Myers pedig spiritiszta tapasztalatokból leszűrve alkotta meg a „küszöbalatti én" fogalmát. A kockázatos egyensúlyozás tudomány és hit, pszichológia és spiritizmus között azonban igazán a szakterület legnagyobbjainál éleződött ki: Sigmund Freudnál, Carl Gustav Jungnál és Ferenczi Sándornál, akiknek fejenként egy-egy fejezetet szentelt a szerző.

A tények-misztika összecsapás mindhármuk esetében másképp végződött, eredménye pedig a lélektan első nagy irányzatai lettek. Freudnál a mérleg nyelve egyértelműen a tudományosság felé billen el; karizmatikus médiumok serege sem volt képes megingatni szigorúan objektív szemléletmódját, amelynek a pszichoanalitikus iskola lett a kikristályosodása.

Amit azonban Freud nagy műgonddal kiszórt a pszichológia ablakán, azt a hajdani tanítvány, Jung összeszedte és visszahordta: analitikus lélektana közvetlenül eredt személyes okkult tapasztalataiból. Ferenczi Sándor bár nagyrészt Freud álláspontját követte, a telepátiát létező és hiteles pszichés adottságnak könyvelte el, mintegy hidat képezve ezzel kollégái szélsőségesen eltávolodott elméletei között.

Mindebből nyilvánvalóan kiderül, hogy a spiritizmus tanai (ma már szinte észrevehetetlenül) beépültek a pszichoanalízis alapjaiba. Nem sikerült tehát ignorálni a különc rokont, de talán jobb is így. Hisz mint minden családban – ő a legérdekesebb és legigazabb titkok őrizője.