A reinkarnáció (lélek­vándorlás) ősi hite és a halottak szellemével va­ló kapcsolatfelvétel le­hetősége a pszichoanali­tikusokat sem hagyta érintetlenül a múlt szá­zad elején. Elsősorban a szakmai kíváncsiság és bi­zonyíthatatlan, vallásos eredetű hitrendszer elleni harc vágya vezérelte a lát­hatatlan összefüggések tudományának művelőit. Még az elméletalkotók, Sigmund Freud és magyar munkatársa, Ferenczi Sándor, valamint az ezoterikus tapasztalatok iránt különöskép­pen vonzódó svájci kollégájuk, Carl Gustav Jung is tüzetesen tanulmányozta a miszti­kus jelenségeket, annak reményében, hogy megfejthetik, milyen technika révén jöhet létre közvetlen, érzéki kapcsolat a "testet­len lelkekkel", illetve hogyan leplezhetnék le a szemfényvesztők trükkjeit.

A minden újért lelkesülő, önmagán kísér­letező Ferenczi spiritiszta szeánszokra járt, s hipnózissal, majd gondolatátvitellel is meg­próbálkozott. C. G. Jung élete végéig hitt az ősi tudományokban, főként az asztrológiá­ban, s az okkultnak tartott (egzakt módsze­rekkel nem kimutatható) természeti jelensé­gek valódiságának, köztük az ufók létezésé­nek is hitelt adott. A szkeptikus Freudnak azonban hamar elege lett a transzcendenci­ából, így elsőként tagadta ki Jungot hívei köréből. Egyedül a telepátiával tett kivételt: így a megérzésen alapuló, tudattalan gon­dolatátvitellel Ferenczi nyugodtan foglal­kozhatott tovább.

Gyimesi Júlia Pszichoanalízis és spiritizmus című könyvében a lélektan korai történeté­nek tükrében ad számot a materiális orvos­lásnak az úgynevezett paranormális jelensé­gekhez fűződő kapcsolatáról. A szerző ha­talmas adatanyagát fölényes biztonsággal kezelve nemcsak azonosítja, hanem pszi­chológiatörténeti alapon meg is különböz­teti egymástól a „spirituális iskolák megle­hetősen kaotikus füzérét". Végül ismerteti azokat a pszichoanalitikai törekvéseket, amelyek révén föltámadta különös jelensé­gek „racionalizációjának igénye", s a pszi­chológiai természetű magyarázatok révén végre megszűnt a materiális és a spirituális jellegű történések ősi ellentéte.

Az elhalt lelkeket szóra bíró médium – akit „clairvoyant"-nak, jósnak, tisztánlátónak is neveznek – sajátos kommunikációs helyzetet hoz létre, miközben verbá­lis kalauzként tolmácsol élők és holtak kö­zött. A kölcsönös viszony alappillére: a hit és a feltétlen bizalom. A látnoknak hinnie kell önnön képességeiben, a hozzá fordu­lóknak pedig abban, hogy a közvetítő hite­les, „fölkent" személy, akire feltétel nélkül rábízhatják legintimebb titkaikat.

Azt már Julia Kristeva, a bolgár származá­sú, Franciaországban élő, világhírű pszicho­analitikus, szemiotológus, filozófus leg­újabb, Kezdetben volt a szerelem. Pszicho­analízis és hit című könyve sugallja, hogy a mások lelki problémáival azonosuló terape­uta hasonló szerepet tölt be traumáitól sza­badulni vágyó, önismeretre szomjazó páci­ense életében, akár az árnyékvilágból infor­mációt hozó "halottlátó". Ő is időutazásra vállalkozik analizáltja múltjában, sőt saját identitását is feláldozza átmenetileg, hogy azonosulhasson egy vagy több idegennel: betege lelki sérülésének előidézőivel. Nem véletlen tehát, hogy napjaink lélekelemzőit, elméletalkotóit kitüntetetten foglalkoztatja a páciens és analitikusa között szükségsze­rűen létrejövő, láthatatlan szellemi kötelék, mely a kölcsönös (egymásba vetett) hitre, a feltétlen őszinteségre és bizalomra épül.

Julia Kristeva alaptétele szerint „a pszicho­analízis valójában mindig két olyan szubjek­tum (pár)beszédét – és annak kisiklásait – vizsgálja, akiknek a viszonyát az áttétel és a viszontáttétel határozza meg". Az analiti­kus tapasztalataira is építő tudós szerint a pszichoterápiás szituáció résztvevőit ugyan­olyan szoros egymásra utaltság jellemzi, mint az elsődlegesen meghatározó, feltétel nélküli szereteten alapuló anya-gyerek kap­csolatot. A kezelés kezdetén érzelmi ,átté­tel" (átruházás) formájában ez a helyzet ismétlődik meg, az anyai mintát követő (vagy újraalkotó) analitikus „viszont-át­tételét" is generálva. Ez eleinte a be­széd kialakulása előtti időket fölidéző gesztusokban, mimikában, "testbe­szédben" nyilvánul meg, majd fokoza­tosan tér rá a verbális szintű (értelme­zésre váró) válaszreakciókra.

Kristeva új „szerelmi történetnek" nevezi a testi-lelki zavaroktól való megszabaduláshoz vezető analitikus terápia folyamatát, s módszeresen végiggondolva a duál-uniót megzavaró, szükségszerűen jelentkező fejlődési mozzanatokat, a hit – az eszmélkedés – kialakulásával összhangban jellemzi a pszichoanalitikus kezelés további folyama­tát. Szokatlan szemléltető példák közvetítésé­vel mutatja be életünk legfontosabb szereplő­ihez (életadóinkhoz) és Istenhez (mint a leg­főbb tekintélyhez és erkölcsi mintaadóhoz) va­ló viszonyunk tükrében azt a sokfajta „oldást és kötést", mely az ősbizalmi állapotot követő csalódásoktól – a hitbéli változások, belátások révén – az egyéniség felszabadulásához, a lel­ki béklyók megsemmisüléséhez vezet. Tudo­mányos érdeklődésének tágasságát hasznosít­va, a téma ősi aspektusait etimológiai, szemi­otikai, lélektani és hittudományi szempontból is értelmezi, bevonva vizsgálódási körébe és érvrendszerébe a Szentháromság tanát és a Hiszekegy szövegét is.

Gondolatébresztő esszéjével a megzavart felnőtté válás szellemi-intellektuális gátjai­nak áttörésére alkalmas forgatókönyvet adott közre.