Finnugor nyelvet beszélő, török kultúrájú nép vagyunk, amelyik genetikailag nem tér el a környező nemzetektől, ám hiedelemvilágában (csodaszarvas) s hagyományaiban őrzi a hun rokonság (vagy azonosság) hitét. Nem vagyunk viszont Atlantisz túlélői, a Szíriusz becsavarodott, „turul nyelvet beszélő” vegetariánusai, nem élünk negyvenezer éve a Kárpát-medencében, s nem rokonunk bizonyíthatóan a sumer, az etruszk, a baszk, a japán, a szkíta, sem a lecsós ujgur. Nyelv, kultúra és származás: három különböző dolog. Nem azonos. Példa rá ezer.
Rokonságról mit sem bizonyít az afféle (legfeljebb a tudatlanságot), hogy németül a Hert őszt jelent, ami ugye „leherbasztja a virágokat”. Amint a latin stella sem a magyar sűrű „tsellagból” lett.
Jöttünk az ismeretlen Belső-Ázsia 8000 kilométeres sztyeppéjéről ide, a Kárpát-medence végállomására, ahol egy másik, megszilárdult kultúrába ütközvén, rátelepedtünk az itt talált szarmaták, jazigok, alánok, avarok, szkírek, szlávok, dákok, gótok, gepidák, vandálok, longobárdok maradékaira. Jöttek velünk kabarok, törökök, irániak, s jöttek hozzánk szlávok, jászok, besenyők, úzok, kunok, frankok, svábok: Európa és Ázsia évezredes kevercse. Ebből lettünk.
Genetikailag nincs homogén nép. Ahogyan nyelv sincs. Nem létezik „a” magyar nyelv, hanem „nyelvváltozatai vannak, amelyek egy-egy területre, foglalkozásra, csoportra” jellemzőek. És személyes identitásunkra, választásainkra. A kultúra köt össze bennünket, nem az „őstörténeti dilettantizmus” és homály. Valahova tartozásunk nem politikai választás kérdése, sem laikus találgatásé. 
A szerző, a szegedi egyetem docense lenyűgöző könyvében összegzi a nyelvtörténet és a művelődéstörténet idevonatkozó kérdéseit és válaszait.

(A szöveg eredetileg a Galamus-csoport honlapján volt olvasható.)