Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Megjelenés: 2011
Oldalszám: 467 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-2795-73-7
Témakör: Nyelvtudomány, Tudománytörténet, Történelem

Elfogyott

Nyelvrokonság és hunhagyomány
Rénszarvas vagy csodaszarvas?

Tények és mondák összhangja - Sándor Klára

Könyvhét
2012.05.04.

A Typotex Kiadó tavaly év végén jelentette meg a Szegedi Egyetem docensének rendkívül fontos, mondhatom úgy is, évtizedekre szólóan alapvető nyelv- és művelődéstörténeti áttekintését, melynek címe Nyelvrokonság és hunhagyomány. „Rénszarvas vagy csodaszarvas?" Azaz: rideg és kétségbevonhatatlan nyelvtörténeti tények önmagukban, vagy a tudományos álláspont érvényesülése, de csakis összhangban a nemzeti kultúrával?
- Mikor és miért szánta rá magát ennek a könyvnek a megírására, mennyi időbe telt, és mi volt az alapvető célja vele?  
 - 2010 nyarán kezdtem el írni egy sorozatot a Galamus.hu portál számára, karácsonyig hetente jelent meg egy-egy rész. Ezekből született a könyv, némi kiegészítéssel. Olvasni azonban jóval korábban kezdtem ehhez a témához, de nem azért, hogy könyvet írjak belőle, hanem mert gyerekkorom óta érdekelt a magyarok korai történelme, mondáik. Magyar, turkológia és magyar nyelvtörténet szakot végeztem, az akkor tanultakat nyilván szintén fölhasználtam. A célom pedig az volt, hogy kezdjük el végre megszüntetni, hogy a közös kulturális örökség egy-egy darabja a politikai polarizáció prédájává válik. A könyv fő motívuma a csodaszarvas mondája - úgy tűnik, ez volt a honfoglaló magyarok eredetmondája -, ez vezet minket végig a honfoglalás előtti idők magyar történelmén, s aztán a hunhagyomány kialakulásán és átalakulásain. Szeretném, ha a csodaszarvas, amely különféle művészeti alkotások főmotívuma, nem válna politikai jelvénnyé, hanem továbbra is közös örökségünknek tartaná mindenki. Nemcsak azért, mert valószínűleg legrégebbi irodalmi motívumunk, hanem azért is, mert mélyen beépült a nyugati, már európai magyar kultúrába is, irodalmi, zenei, képzőművészeti alkotások tömegének a témája.
- Ön segít tisztázni, hogyan éltek a steppei nomád népek. Továbbá: mit jelent valójában a szkíta szó, és a nomadizálás. Hogy a hun-magyar rokonításnak, azonosításnak semmiféle reális alapja nincs, ezt bebizonyították. De a steppén hunok és magyarok között valami kapcsolat mégiscsak volt.
- Az eurázsiai steppe nomád népei gazdasági, társadalmi és kulturális szerveződésüket tekintve is hasonlóak voltak, akár évszázadokon át, attól függetlenül, hogy milyen nyelvet beszéltek, milyen etnikumhoz tartoztak. A letelepedett szomszédok e hasonlóság alapján sokszor egy régebbi nép nevét ragasztották rá egy későbbire, s egy idő után egy valahai nagy nomád nép neve már nem az adott népet jelentette, hanem lényegében csak annyit, hogy nomádokról van szó - ezért van, hogy az európai forrásokban számtalan népre alkalmazták a „szkíta" nevet. A honfoglaló magyarok életmódjukban, harcmodorukban szintén nagyon hasonlítottak az egykori hunokhoz, ugyanott volt a szállásterületük - az Alföldön -, és még a nevük is nagyon hasonlított, legalábbis az „onur-ungar-hungarus" név, amellyel szomszédaik nevezték őket. A magyar seregek is épp elég rettegést keltettek nyugaton, így hát kézenfekvő volt, hogy a nyugati forrásokban már a 10-11. században elkezdték hunnak nevezni a magyarokat. Jól jött ez a magyar királyi családnak is, mert azzal, hogy Attilát tették meg ősüknek, legitimálták a Kárpát-medence birtoklását. A 13. században Kézai Simon, IV. László krónikása alkotta meg azt az elméletet, amely már nem csak az Árpád-házat származtatta Attilától, de a teljes magyar népet a hunok utódainak nevezte. Attila halála után a hunok töredékei szétszóródtak a steppe európai részén, a magyarok a 6. századtól már nagy valószínűséggel szintén e hatalmas terület különböző részein éltek. A nomád állam és etnikai tudat azonban egészen más volt, mint amit mi megszoktunk, természetes és folyamatos volt a különböző nemzetségek, törzsek szétválása, összeolvadása másokkal, szövetségek alakultak és szűntek meg. Sem etnikai, sem politikai, sem kulturális folytonosság nem volt tehát a hunok és a magyarok között - hasonlóság azonban jócskán.
-  A könyvben sok a portré is, tudósokról, őshazakutatókról. Miért tartotta fontosnak, hogy a nevükön és a tudományos fölfedezéseiken kívül többet is tudjunk róluk?
- Sokan képzelik, hogy blogot írni, fórumokban hozzászólni, nulla tehetséggel celebbé válni azonos értékű azzal a tekintéllyel, amelyet komoly befektetéssel lehet megszerezni. Az elkötelezettség egyre inkább háttérbe szorul a felszínességgel, a tehetség az üresfejűséggel, a tudomány az ezotériával szemben. Ránk fér, hogy minél többet olvassunk valódi értékekről, ha lehet úgy, hogy ezeket a tiszteletreméltó kutatókat emberként is lássuk, jó és rossz tulajdonságaikkal együtt.
- Részletesen ír arról, kik teremtették meg, és kik mit tettek azért, hogy hunhagyományunk évszázadokon át fennmaradjon. Azt is, mivé torzult ez napjainkra. A mostani és a leendő magyar, történelem stb. szakosok fontos  ellenérvekhez jutnak ennek leírásából, de a „másik oldal", a szkíta-pártus-hun-avar-magyar folytonosság képviselői nem fognak-e össztüzet zúdítani könyvére? 
- Nem az ellenérv a lényeg, és torzulásnak sem mondanám, amit ma tapasztalunk: a kultúra elemei, motívumai folytonosan újraértelmeződnek, ma is, régebben is. Éppen azt szeretném megmutatni a könyvben, hogy a nyelv legkorábbi kapcsolatai más nyelvekkel, azaz a nyelvtörténet csak az egyik szála történelmünknek. Ott van mellette a kultúra története, ez egy nép önazonossága szempontjából fontosabb, mint a nyelv története. Ettől még persze a nyelvtudomány jól ismert érvei érvényesek, a tények tények maradnak, de nem kell kidobnunk a hunhagyományt sem, hiszen a magyar irodalom, képzőművészet nagyon fontos motívumai származnak belőle. Csak a helyén kell kezelni mindkettőt, és akkor nem kizárják, hanem kiegészítik egymást - és ne felejtsük: egyiknek sincs köze a genetikához. Egy népet nem a biológia tesz néppé, hanem a közös kultúra, amely viszont igen sokszínű, és sok minden megfér benne egymás mellett.

Csokonai Attila

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK