Na szittyák, vége a világnak! Megint a túloldalon született meg az alapmű. Sándor Klára megírta a hun hagyomány gyökereiről és a honfoglalás zivataros évszázadairól szóló könyvét. A fantazmagóriahívők fussanak, amerre látnak. Nagyon jó téma a magyar honfoglalás: hatalmas és véres kergetőzések az ázsiai pusztán, véres koponyákból fabrikált ivócsanakok, sumer és kínai legendák, Attila kardja és koporsója, csupa-csupa izgalomforrás, melyre a művelődéstörténetre fogékony ember gyermekkora óta vágyakozva tekint. Kaland azoknak, akik nem hajlandók beleragadni a divatos antifinnugrizmusba, nem elégíti ki őket egynémely Buenos Airesben összetákolt sumer–magyar szómagyarázat sem, miszerint a puli és a sárkány szavunk hangzás alapján lehet sumer. Az etruszkok meg a korabelimagyarok elődei...

Voltak okos „nyelvrégészeink” (Gárdonyi és Arany), de amúgy a magyar őstörténet-kutatás mindig hemzsegett a tudománytalan megközelítésektől. Szimpla szélhámosok és politikai haszonlesők gyarapítják a sort a rendszerváltozás utáni évtizedekben, amikor vulkánszerűen tört a felszínre a szittyaromantika. S lett belőle íjazós, turulos rockzenei divat, melynek romantikáját a buta politika is megkívánta. Látjuk, mit tett vele, hogyan rágja szét közös kultúrkincsünket. Sándor Klára nehezebb, mégis járhatóbb utat választott. Nekem az tetszik, hogy mindvégig szem előtti tartja azokat az áltudományos állításokat, amelyek leleplezésével közelebb kerülhetünk nemzeti hagyományunkhoz. Az őshazakutatás történetéhez, a csodaszarvasmonda valós alapmotívumaihoz, a honfoglalás kultúrhistóriai megokolásához.Mindig tudásra és tanulásra kell alapozni – ez a szegedi egyetemi tanár könyvének szembetűnő tanulsága.

Sándor Klára: Nyelvrokonság és Hunhagyomány Typotex, 468 oldal.