Én speciel a Homeridák által összegründolt, amúgy soha nem létezett görög isteni panteon lelkes követője vagyok, afféle nietzcheiánus értelemben. Számomra nem okoz gondot, ha az istenek a földön, köztünk járnak. Nem először történik ez meg, emlékezzünk csak: például az ősrégi BBC-sorozatra, az Aphrodité örökségére, vagy pár olyan kultikus műre, mint Douglas Adams A lélek hosszú sötét teadélutánja és Neil Gaiman Amerikai istenekje, legutóbbról a pimasz és fiatal angol Marie Phillips tollából a Csintalan istenekre – hogy csak a legismertebbeket említsem. Pláne ha ezek az istenek már jó ideje inkább csak afféle popkulturális ikonokként bírnak bármiféle jelentéktelenséggel. Karpowicznál a mennyei városok városában beüt a krach, becsődöl a transzcendencia, a hit valutája elértéktelenedik, az istenek vagy az örök feledésbe, vagy a földre migrálnak, a mennynek kapui örökre bezáródnak. Ám előtte még rendeznek egy nagy bulit, nevezetesen Osiris és Pallas Athéné esküvőjét-temetését, Jézussal, Aphroditével és Nikével a jakuzziban, a Moirák death metal koncertjével, Lolkával és Bolkával, Thomas Pynchonnal (aki új regénye kéziratával érkezik), a mátrixos Neóval és a bárkás Noéval, a burkás Allahhal – Luther ruháját a Szentlélek Galamb képében le…

Mindezt csak kedvcsinálóként vetítem előre, hogy rászánják magukat e terjedelmes, de véletlenül sem terjengős, nagyszabású – enciklopédikus igényű és nagy műveltséganyagot mozgósító – mű olvasására, mely ifjú szerzőjének már az ötödik regénye, s hazájában (a nagyon katolikusként jellemezhető Lengyelországban) óriási sikert aratott, nemcsak a kritikusok, hanem az olvasók részéről is. Mert az istenek alkonya, avagy a kettős (égi és földi) menedzsment lehetetlensége, amikor a Földről eltűnnek a vasalók és esélytelenné válik a kávéivás, az emberek számára (lakjanak Varsóban akár) is jelentős változást hoz: addigi életük folyása új mederbe terelődik, gyökerestül kifordul.

Az idei Budapesti Nemzetközi Könyvfesztiválon vendégül látott író az irónia, a szatíra, a gúny eszközeivel, filozofikus és provokatív igényességgel mutatja be, szerkezetileg és narrációtechnikailag (váltakozó elbeszélők, elbeszélői módok) is átgondolt stratégiával, a mai popkultúra istenülését, az (empátiával kezelt) emberi és isteni esendőséget, ambivalenciát, ugyanakkori egyneműséget (Lucifer esetében a keresztény negyed ambiciózus főnöke által rá kiszabott nemtelenséget…), az istenhit szükségtelenségét. Mindezt egyetemes, egyben kelet-közép-európai perspektívából, környezetben – nekünk és helyettünk szól tehát!

Ignacy Karpowicz, Égiek és földiek Ford. Körner Gábor Budapest, Typotex, 2013. 670 old.