Gyakran hangoztatják az evolúció tagadói, hogy a törzsfejlődés bizonyítatlan elmélet, amelynek nyomát sem látjuk a jelenben, pláne nem az ember biológiájában. Nos, Mark Nelissen, az Antwerpeni Egyetem professzora nem ért egyet ezzel, hiszen bármerre fordul is a világban, az emberek viselkedésében mindenhol az evolúció bizonyítékait látja. Darwin a szupermarketben című könyvében saját életéből idéz történeteket, amelyek rövid novellák formájában mutatják be az emberi magatartás evolúciós hajtómotorjait a mosolytól a megkövetelt személyes téren keresztül a fájdalomig. Nelissen vélhetően evolúcióbiológusnak jobb, mint írónak, mert szövege túl gyakran bicsaklik meg, válik terjengőssé, és a klisék használatát sem veti meg. Néhány története azok számára is közhelyesen hat, akik csak felületesen ismerik az emberi viselkedés öröklött vonásait. Ma már kevesen kapják fel a fejüket arra, hogy a női idomok látványának csábító hatása vagy az elhízás evolúciósan rögzült magatartásformák eredménye. A könyvnek azonban vannak érdekesebb részei is. A szerző szerint például az ősi csoporttársadalmak életére vezethető vissza az, hogy miért vagyunk hajlamosak könnyebben megbocsátani a híres embereknek. Példákat hoz Roman Polanskitól a doppingoló, játékostársaiknak maradandó sérüléseket okozó sportolókig, a sajtóban gyakran szereplő bálványokról, akik dacára annak, hogy a köznapi életben szinte megbocsáthatatlan bűnöket követtek el, viszonylag könnyedén megúszták a büntetést. Több tízezer évvel ezelőtt az ismertség egyenlő volt a magas társadalmi státussal. Azok az emberek voltak közismertek, akiknek hatalmuk volt, éppen ezért érdemes volt melléjük állni vitás kérdésekben, és felmentést adni nekik a csoport etikai normái alól. Mindez azonban csak a kis létszámú törzsek világában alkalmazható, a milliós államok vezető rétege sokkal kevésbé ismert, mint néhány énekes vagy tévébemondó. Az emberi agy zavarában megfordította az összefüggést: ma már az ismertség nem jelzése a hatalomnak, hanem okozója. Így ha valaki sokat szerepel a tévében, kisebb „csínytevései” a rajongók szemében még imponálóan is hathatnak. Sok olvasó számára vélhetően annak magyarázata is újdonságként hat, miért csapkodunk dühünkben látszólag értelmetlenül. Ez az úgynevezett eltérített agresszió, amikor mérgünket olyan tárgyon (a szerző példája szerint rosszabb esetben macskán) vezetjük le, amely nem képes védekezésre, másrészt bántalmazása miatt kisebb eséllyel kerülünk még nagyobb bajba. Az agresszió a társas lét természetes velejárója, az anyagi vagy szimbolikus javakért folytatott küzdelem eszköze. Az emberi csoportok azonban csak úgy nőhettek hatalmasra, ha kordában tudták tartani tagjaik agresszivitását, ezért hoztak törvényeket ellene. Az ember öröklött késztetéseinek viszont az írott szabályok bajosan tudnak gátat szabni, ezért kellett célpontot váltani.