Ritka az, amikor egy karmester billentyűzetet ragad, és egy hatszáz oldalas könyvet ír, föltehetően legkedvesebb zeneszerzőjéről. Miért írna a zenész, ha egyszer zenél? Azonban nemkevés zenész akad, aki valamilyen oknál fogva szükségét érzi az írásnak. Elég csak Wilhelm Furtwänglerre vagy Schiff Andrásra gondolni. Jan Caeyers belga karmester azonban nem alkalmi, Beethovenről szóló írásait jelentette meg négy évvel ezelőtt flamandul, hanem egy hatalmas lélegzetű életrajzi monográfiát. A flamand és holland nyelvterületen, amely a miénkhez hasonlóan bármily piciny is, nagy elismertsége van a biográfiai műfajnak, úgy, mint az angolszász világban, míg a kontinens más részein a biográfiára nincsenek kiéhezve ennyire az olvasók. Kétségtelen, szakmai körökben sem volt jó hírneve a biográfiának, különösen Roland Barthes A szerző halála című művészetelméleti bestsellere hatása nyomán. Mit nekünk a szerző, ha itt a műve, ő meg halott? Mégis, az utóbbi évtizedekben, legalábbis a zenetörténetben, újra és újra megjelennek a korábbi normákat rendre felülíró biográfiák. Ebben végighúzódik egy vörös fonál: a mítosztalanítás fonala.

Caeyers kötete is ebbe a sorba illeszkedik, és hőse a legnagyobb zenei mítosz megtestesítője. Hans Heinrich Eggebrecht így fogalmaz a komponista kapcsán: „a recepció Beethoven műveiből az éthoszt hallotta ki, s azt Beethoven életvitelében megtalálta, ezzel pedig a szenvedés, az akarat, a diadal fogalmai révén Beethoven megértésének ahhoz a középpontjához közelített, amelyben mű és személyiség egymást fedi”. (H. H. E.: A Nyugat zenéje, Typotex, 2009. 537.) A Beethoven-paradigma az egész XIX–XX. századi narrációban az élet és mű egységét állította, amelyben a hármas oltár a szenvedés, az akarat és a diadal. Ez a mintázat rajzolódik ki Romain Rolland (aki eredetileg ragyogó muzikológus volt), Szabolcsi Bence vagy Bar­tha Dénes Beethoven-monográfiáiból. Caeyers azon a nyomon halad, mint Mozart esetében Volkmar Braunbehrens (Mozart – a bécsi évek, Osiris, 2006.): feltárni az életeseményeket, és világosan láttatni, hogy a mű és élet hol találkozik egymással, hol nem, és leginkább: a szerzői éthosz nem olvasható ki a műből.

Caeyers-t elsősorban Beethoven életének alapos dokumentálása érdekli, amelyben jelentős újdonsággal nem rukkol elő, de célja nem is ez. A padlásszobában kucorgó magányos lángelmét lehozza a bécsi utcák kövezetére, rendkívüli aprólékossággal, de élvezhetően mutatja be hősét a polgárság és az arisztokrácia köreiben, közelebbi portrékat rajzol a titokzatos „halhatatlan”, majd „távoli” kedvesről, akit ő (is) Brunszvik Jozefinben vél felfedezni. A portré azonban Beethoven olyan vonásait is plasztikussá teszi, amelyekről sokáig szemlehunyva beszélt a zenetörténet. Ilyenek elképesztő magyarázkodásai a határidők tekintetében, boszorkányos levelezése kiadóival, és gyakori szerződésszegései, művei több kiadónak való eladása stb. A monográfia világossá teszi: Beethoven zeneszerzésből élt egy olyan korai kapitalista piacon, ahol a kegyúri járadék még éppúgy nagy jövedelem lehetett, mint a kiadói előfizetések hosszú listái. Ezek a manőverezések befonták Beethoven mindennapjait, csakúgy, mint az akadémiák, azaz a koncertek szervezései. Ez utóbbiakban sem volt finom lelkű a zseni: tört-zúzott, ha feltételei nem teljesültek.

Caeyers csodálatos egyensúlyérzékkel tartja kézben a mű és az élet kettősségét. Amikor jelentős művet tárgyal, akkor az olvasó már mindent tud a keletkezés körülményeiről, a személyes motívumoktól az intrikákig. És egy-egy műértelmező fejezetben az első sortól kezdve a karmester beszél, épp annyi kottapéldával, amennyi még elég a kottától esetleg idegenkedő olvasó számára. A szerző nyelvi leleményessége példás: metaforákban gazdag, de költőileg nem túlzó nyelvezete igen meggyőző (ahogy Bérczes Tibor magyarítása is). A kötet fejezetbeosztása kifejezetten hagyományos: Caeyers világosan látja, hogy mítosz ide, legenda oda, Beethoven rangja megkérdőjelezhetetlen. A fiatal zeneszerző és zongoravirtuóz fellépése, majd megérésének folyamata Az uralkodó című fejezetben kulminál, amely a tömeghez és a hatalomhoz viszi közelebb a könyv hősét, hogy aztán siketségétől sújtottan magányos útjára lépjen. Ám ezek a fejezetcímek valójában nélkülöznek minden hamis pátoszt és fellengzősséget. Elvégre Babitscsal szólva „az istenek halnak, az ember él”.