Hatszáz nagyalakú oldal, de érdemes végigolvasni, kétféle, bár részben különböző olvasóknak. Egyrészt azoknak, akik minden híres ember életére kí­váncsiak, akik fürödnek a történelmi pletykákban. Másrészt azoknak, akiknek az életében Beethoven zenéje kitüntető szerepet játszott.

Az első csoporthoz tartozók minden tényt megtudnak Beethoven szerelmi életéről, szokásairól, jelleméről, viselkedéséről, öltözködéséről, ízlésé­től, politikai beállítottságáról. A másik csoportba tartozók mindent megtudnak a bécsi zenei élet ala­kulásáról, Beethoven és a zeneműkiadók viszonyá­ul, Beethoven és más neves zenészek kapcsolatá­ul. S ami a legfontosabb, meggyőző elemzéseket Beethoven számos reprezentatív művéről.

Az első csoportba tartozó közlések és elemzések közül egyesek nem érdekeltek. Mondjuk, a „mi lett volna, ha” félmondattal bevezetettek. Mi lett vol­na, ha Beethoven Bonnban marad? (Nem tudjuk.) Mi lett volna, ha Beethoven nem kap flekktífuszt? (Nem süketült volna meg.) Mi lett volna, ha nem süketül meg? (Nem tudjuk.) S mi lett volna, ha Jozefin mégis vele marad? (Nem tudjuk.) S mi lett volna, ha nem lett volna alkoholista? (Nem halt volna meg olyan korán.) S mi lett volna, ha nem hal meg olyan viszonylag korán? (Nem tudjuk.) Azaz teljesen feleslegesen tesszük fel az efféle kérdéseket.

Beethoven személyiségére vonatkozó egyes köz­lések engem szintúgy nem különösen érdekeltek. Dühöngő természetű volt, dühében gyorsan meg­sértett mindenkit, majd rövidesen könnyek között kért bocsánatot. Lakása rendetlen és piszkos volt, rongyos koldusnak nézhették. De mikor meghív­ták valahova kicsípte magát. Több ezer efféle em­ber él a földön nálunk is, s köztük egyetlen sem Beethoven. Egyes információk azonban fontosak műveinek megértése szempontjából. Beethoven négy elemit végzett, de egész életében fanatikusan tanult, olvasott. Nyelveket, irodalmat, filozófiát. Goethét, Schillert és Kantot imádta. Nem „műve­lődni” akart, hanem a szellemi szférába „felemel­kedni”. Nem a könnyűt, hanem a nehezet szerette. Ezt, úgymond, „érezzük”, amikor zenéjét halljuk.

A Beethoven-mítoszokat is helyükre állítja a könyv szerzője, aki a mítoszgyártó Schindler Beethoven-életrajzát különösen utálja. Ha jól emlék­szem, Blumenberg könyve (Arbeit am Mythos) Beethoven és Goethe találkozásának történetével kezdődik. Ez a találkozás sosem zajlott le úgy, ahogy a legenda tartja, de van azért valamiféle igazságmagja. Beethoven elvetendőnek tartotta Goethe udvarias viselkedését a felsőbbséggel szemben, míg Goethét zavarták Beethoven mora­lista kioktatásai. Annak a legendának, hogy Bee­thoven az Eroica-szimfónia Napóleonnak szóló ajánlását összetépte volna, amikor az utóbbi csá­szárrá koronáztatta magát, még kevesebb a való­ságalapja. Beethoven néha rokonszenvezett Napóleonnal, néha ellenszenvvel nézte, s mindez nem volt akadálya annak, hogy Napóleon veresége al­kalmából ünnepi zenét írjon.

Mégis jól van a történet kitalálva, nemcsak, mert Beethoven, üzleti szempontból, valóban fontol­gatta a Napóleonnak szánt ajánlását, nemcsak, mert a hirtelen gesztusok embere volt, hanem azért is, mert valóban örült a szabadság minden meg­nyilvánulásának. Többek között annak, hogy kot­táit a piacon értékesíthette.

Végül arról a sztoriról, hogy a gyermek Liszt zongorajátékát Beethoven annyira megcsodálta volna, hogy a hangverseny befejeztével homlokon csókolta volna a fiút, nem szól ez a krónika. Azon­ban arról igen, hogy a mások szerint lejátszhatatlan Hammerklavier-szonátát először Liszt adta elő, még­hozzá 1835-ben.

Nézzük a többi mítoszt. Beethovennek nem volt szifilisze. Beethoven nem vetette meg a női nemet, sőt, számtalan hódítással dicsekedhetett. Igaz, sosem nősült meg, de nem azért, mert homo­szexuális vagy impotens lett volna, hanem mert neki csak a nála magasabb (nemesi, sőt arisztokra­ta) családba tartozó lányok, nők tetszettek (akik so­rából lánytanítványai is kikerültek). Ezek közül va­lóban senkit sem vehetett feleségül polgár létére. Igazat szólva, úgy tűnik, hogy ő sem akarta átlépni a rendi határvonalat. Ehhez túl erős volt benne a plebejus büszkeség és öntudat s igen félt a személyi függőségtől. Még az sem jutott eszébe (vagy nem látott erre lehetőséget), hogy a halhatatlan kedvest (Brunszvik Jozefint, azaz Pepit), akár mint elvált asszonyt is, feleségül vegye. Ugyanakkor Viktória királynő előtti viktoriánus volt. Moralista módon ítélte el a házasságon kívüli kapcsolatokat (így fia­talabb öccse esetében), a férjes asszonyokkal való viszonyt, s így szexuális kapcsolatai kizárólag özvegyasszonyokkal voltak. (A könyvben sejttetett pletyka szerint Jozefin akkor hált vele, mikor má­sodik férjétől külön költözött, de amikor Beetho­ventől terhes lett, hetedik gyermekét megszülni visszaköltözött a férjéhez. Állítólag Jozefin lett vol­na A távoli kedveshez szóló dalciklus megszólítottja is. Aki minderről bővebbet akar megtudni, olvassa el a könyvet.)

Még egy pletykakomplexumot tisztáz ez a könyv. Beethovennek és unokaöccsének, Karlnak, egymáshoz való viszonyát. Egyesek szerint Beetho­vent a fiúhoz szexuális érdeklődés kötötte, mások szerint meggondolásai tisztán anyagiak voltak, egyesek szerint viszonyuk megromlásában a nagy­bácsi, mások szerint az unokaöcs volt a bűnös. A könyv szerint valójában mindketten, ahogy ez már generációs konfliktusoknál többnyire lenni szokott. „Szociológiailag” érdekes ebben a törté­netben az, hogy Karlnak öngyilkossági kísérlete után Bécsben nem volt maradása, minthogy az nemcsak bűnnek, de szégyennek is számított.

Vannak azonban a könyvben zenetörténeti szempontból igen érdekes közlések is. Az egyik szintén egy mítoszra vonatkozik. Salieriről van szó, aki Beethovent operaszerzésre tanította. A könyv szerint Salieri nagyon kedves, figyelmes és szelíd ember volt. A Mozart-történet, melyről Puskintól kezdve olyan jó darabokat írtak, úgy látszik, merő kitaláció. Persze, ez nem árt meg a műveknek, mert a történelmi Salieri ide vagy oda, a történet maga reprezentatív, mivel a féltékenység démona nem­csak a szerelemben pusztító.

Hogy Beethoven zeneszerzéstanára Haydn volt, azt eddig is tudtuk, de a könyvből az is kiderül, hogy mit tanult tőle, s az is, hogy miért merült fel életében többször a londoni fellépés vágya. S külö­nösen érdekes a bécsi zenei életnek a 18. század vé­gétől a 19. századi húszas évekig tartó gyökeres át­alakulásának története. Amikor Beethoven Bécsbe érkezett, az egész zenei életet a zeneértő arisztokra­ták dominálták (köztük sok magyar főúr is). Ők rendelték a műveket, ők támogatták a művészeket, belőlük került ki a hangversenyek közönsége. A hú­szas években a zenemű-kereskedők vették a műve­ket, többet vagy kevesebbet fizettek (Beethoven so­kat kért és sokat alkudott), s a közönség egyre in­kább a jómódú polgárság soraiból került ki. Ahogy a könyvből megtudtam, a fiatal Schubert tanköny­veit adta el, hogy megvehesse a Fidelio bemutatójá­ra az igen drága belépőjegyet.

Számomra a legérdekesebbek a műelemzések mutatkoztak. A korai Beethoven-műveket (a korai zongoraszonátákat és zongoraversenyeket beleért­ve) Jan Caeyers inkább megemlíti, mint elemzi. A hegedűversenyről (op. 61) az a véleménye, hogy „visszaesés” egy könnyebb stílusba. (Minap kétszer meghallgattam, s magam is így kezdtem látni, illet­ve hallani.) Elsőnek a harmadik szimfóniát, majd az ötödiket, hatodikat (melyek sorrendje először fordí­tott volt), a hetediket és, persze, a kilencediket elemzi. (Szubjektíven teszem hozzá, hogy a hetedikről írottak nem egyeznek meg az én „élményeimmel”, s talán azért érdekelt különösképpen.) Legmeggyő­zőbbek számomra – egyelőre – a késői művekről írottak. Azért „egyelőre”, mert újra kellene meg­hallgatni mindet, s nekem csak néhány, méghozzá kevés, mű újrahallgatásához volt éppen most időm. (Szerencsém volt a negyedik és ötödik zongoraversennyel, meg az op. 71-es trióval.) Előírtam magamnak a Hammerklavier-szonátát, a késői vo­nósnégyeseket, beleértve a Nagy Fúgát (melynek, a szerző szerint, csak egy szakasza valóban fúga) és a Missa Solemnist. Az utóbbit már csak azért is, mert szerettem Adorno értelmezését, de Caeyersé attól erősen különbözik. (Talán, mert a mise vallási „szövegéhez” kettőjüknek más a viszonya?)

Ezt a könyvet így nem rakom el, ahogy kiolva­sott könyvekkel általában tenni szoktam, hanem elől tartom további használatra. A zeneszerető ol­vasó pedig megtalálhatja a könyv végén a Beethoven-irodalom és az összes művek jegyzékét. Ennek mindig hasznát vehetjük.