A nagy művészekről írott monográfia műfaja már legalább ötven éve kétes fénybe került. A posztmodern mindent átható (és voltaképpen jogos) szkepszise miatt a szaktudós monográfusoknak választaniuk kellett: vagy az élet, vagy a művészet, mivel úgy látták, a kettő egységét (ha egyáltalán létezik ilyen) már nem ábrázolhatják átfogó szemlélettel.

 Ez a merev felfogás mára kissé oldottabbá vált. Mert noha szinte mindenki elismeri, hogy a Mű közvetlenül nem vezethető le az Életből (vagy fordítva), és soha nem hozható teljes fedésbe vele,a szerző haláláról hírt adó tarka elméletek ellenére azt is mindenki érzékeli, hogy azért valamiféle kapcsolat mégis fennáll a meghatározott létezés és kevésbé meghatározható alkotás között, mégpedig talán a korszak kategóriájában. (Ettől az érzéstől még Wolfgang Hildesheimer 1977-es, a művészéletrajzok terén a lehető legradikálisabb Mozart-könyve sem teljesen mentes.) Így aztán inkább az "X. Y. és kora" című monográfiák tűntek még a leginkább legitimnek. Korántsem véletlen, hogy a század egyik legfontosabb zenetudósa, Carl Dahlhaus a Beethoven und seine Zeit címen jelentette meg könyvét, amely persze nem klasszikus, lineárisan előrelépegető monográfia volt, hanem esszégyűjtemény.

Ráadásul - mint arra maga Dahlhaus is felhívja a figyelmet - Beethoven életműve és életpályája különösen nehezen adja meg magát a személyes sors és az oeuvre kettéhasításának. Beethovennél már pusztán süketsége is az egység keresésére ösztönözte a biográfusokat, hiszen az ilyesmi egy komponista esetében mégsem maradhatott pusztán fájdalmas magánügy. Ráadásul számos zenetudományi szaktanulmány vetette föl azt a messze nem könnyen ignorálható lehetőséget, miszerint a külső hallás hiánya sorsdöntően befolyásolta kései stílusának belső lényegét, azaz olykor a képtelenségig elmenő szubjektivitását. És természetesen életének alakulását is: a betegségtől sújtva Beethoven egyre jobban elszigetelődött, már korábban sem hétköznapi magánya az utolsó dekádban teljes bezárkózássá változott: végleges agglegényként nemcsak a "rendes" társaságot kerülte, de a kortársai zenéjével való találkozást is. Utolsó tíz-tizenöt évében Beethoven egy korábban még csak nem is sejtett zenét termelő, közben pedig az úgynevezett élettől hatalmas távolságra került ember, pontosabban élő halott lett: az unokaöccse gyámságáért (azaz voltaképpen egy abszurdumért) folytatott tízéves harca tökéletes leképezése ennek a helyzetnek.

A klasszikus Beethoven-ábrázolások (paradigmatikus magyar példa Szabolcsi Bence 1947-es könyve) persze megtalálták ennek a valószerűtlen pályának az egységét, és nem is teljesen légből kapott módon. Eszerint a hős életének és műveinek dramaturgiája csaknem azonos: Beethoven (kultúr)hérosz volt, aki szembeszállt az őt süketséggel és magánnyal megverő sorssal, és a végén - persze egyedül művészete segítségével - diadalmaskodott, amikor is az egyes emberek helyett nem kevesebbet, mint az egész emberiséget választotta társának. És így - átölelve a milliókat és milliók által maga is átölelve - végül üdvözült. Ebben a Krisztuséra hasonlító üdvtörténetben a IX. szimfónia "cselekménye" profán passió lesz: az első tételben a hős vergődik, küzd és szenved, a másodikban beleveti magát az élet harsány tombolásába, a harmadikban a szerelem hangjaival próbál vigasztalódni, míg végül a negyedik elején, mintegy élete summájaként, viszszaidézi az összes korábbi témát, hogy elvesse őket, és aztán egy nagy kórusban azonosuljon az egész emberiséggel.

Mindezt azért is volt fontos elmondani, hogy érzékeltessem, milyen nehéz helyzetben volt Jan Caeyers, a belga karmester és zenetudós, amikor 2009-ben megjelentette Beethoven-kötetét. Mégis remekül oldotta meg a feladatot. Nem követi a klasszikus-romantikus kor heroikus Beethoven-képét, de nem ül föl a posztmodern vértelen teorémáinak sem. Kötete az egyensúlyozás diadala. Nem szigorúan szaktudományos munka, bár persze a szerző nagyjából minden idevágó tudományos közleményt feldolgozott. Újat nem mond, újonnan felfedezett adatot, tényt nem közöl, de ez nem is csoda, hiszen friss tények már régen nem kerültek elő, és a kutatás egy részét még mindig annak megválaszolása foglalja le, hogy ki is volt Beethoven nagy szerelme, a "halhatatlan kedves". (Caeyers a legkevesebb kockázattal járó választ adja: Josephine Brunswick.) Leginkább az úgynevezett művelt nagyközönséghez szól, éppen annyi kottapéldával, amennyi még nem megterhelő. Többé-kevésbé lineáris rendben követi végig Beethoven pályáját, de itt sem használja a bevett felosztást, azaz nála nem a szinte tradicionálissá vált három szakaszra oszlik az élet és a mű útja, hanem öt fejezetre, de ez is könnyen indokolható. Ebben a tagolásban Caeyers mintha a művész és a társadalom kapcsolatát tartotta volna fő szervezőelvnek, olyan címekkel, mint Az uralkodó vagy Tömeg és hatalom, végül pedig A magányos út. Azaz Beethovent úgy (is) tekinti, mint a művészeti világ (Howard S. Becker szavával: art world) termékét, ami ebben a kontextusban üdítően friss szempont. Caeyers tiszteli, de nem ájult csodálattal ábrázolja hősét és közegét. Lazán beszél a Beethoven számára is oly fontos "endorfinadagról", Lobkowitz herceg palotáját "kompetencia-központként" emlegeti (itt kell megemlíteni Bérczes Tibor kiváló, flamandból készült fordítását). Mindezt oldott, közemberi, nem nagyképű, nem túlzottan fölényes, de nem is alázatos hangnemben adja elő. Majdnem mindenről beszél, de semmit sem elemez halálra - megbízik olvasói ítélőerejében, melyet nagyban segít a kiváló bibliográfia. Csak ajánlani tudom mindenkinek.