Ez az oldal sütiket használ
A www.typotex.hu webáruházának felületén sütiket (cookies) használ, vagyis a rendszer adatokat tárol az Ön böngészőjében. A sütik személyek azonosítására nem alkalmasak, szolgáltatásaink biztosításához szükségesek. Az oldal használatával Ön beleegyezik a sütik használatába. További információért kérjük, olvassa el adatvédelmi elveinket!
0 db
0 Ft
Felhasználó neve / E-mail cím

Jelszó

Elfelejtett jelszó
 
 
 
Fordította: Marsó Paula
Megjelenés: 2014
Oldalszám: 362 oldal
Formátum: e-könyv, B/5
ISBN: 978-963-4930-14-3
Témakör: Filozófia, Nyelvtudomány, Irodalomtudomány

Csak e-könyvként Elfogyott

Grammatológia

A magyar Derrid

www.litera.hu
2014-11-24

A napokban jelent meg Jacques Derrida főművének teljes magyar fordítása, a Grammatológia a Typotex kiadó gondozásában. Derrida halálának tizedik évfordulója kapcsán, valamint a mű megjelenése alkalmából beszélget egymással Marsó Paula, a kötet fordítója és Angyalosi Gergely, a könyv szerkesztője.

M.P: Az utóbbi években, amíg ezen a fordításon dolgoztam, számtalanszor tették fel nekem azt a kérdést, hogy ugyan mondanám már el, miről szól ez a könyv. Úgy gondolom, hogy ezt a szöveget sokan azért utasítják el, mert egyszerűen nem értik. Szerintem ezért van ez is, hogy a dekonstrukció mind a mai napig szitokszóként merülhet fel. A filológusok tudják, hogy ez egy fontos munka, de bizonytalanok a mű súlypontjának megítélését illetően. Beszélhetnénk egy kicsit a szöveg születéséről és életéről, hátha eloszlatunk néhány káros és kóros közhelyet. Mit jelent az, hogy dekonstrukció?

A.G.: A dekonstrukció Derrida szerint esemény, nem valaki csinálja, magától történik. Arról van szó, amikor il y a plus d’une langue, több nyelv lép egymással érintkezésbe. Tehát nem olyan technika, vagy alkalmazás, amelyet el lehet sajátítani, és más területeken felhasználni. Derrida szerette volna elkerülni, hogy a dekonstrukcióból módszertani kiskáték jöjjenek létre. Ennek ellenére sokan és sokszor összefoglalják filozófiájának lényegét, vagyis elmagyarázzák, hogyan kell dekonstruktívnak lenni. Ez teljesen idegen volt az ő elképzeléseitől. Pontosan azért, mert nem egy személy akaratától függő dologról beszélünk. Miről is van szó? Derrida keresett egy francia megfelelőt a német Abbau, illetve a Destruktion kifejezésekre (ezeket Heidegger használja), és a dekonstrukció tűnt kézenfekvőnek. Rögtön látta a szóban rejlő potenciált, nevezetesen hogy kettős értelmű, mert nem csak lebontást, hanem felépítést is jelent. Később azonban meglepte a szó világsikere, és az, hogy akaratán kívül egy egész irányzat telepedett rá. Tény, hogy a dekonstruktivizmusnak lettek iskolái. Az első Amerikában jött létre a Yale egyetemen, Paul de Man kezdeményezésére. (Lásd ehhez a Helikon Az amerikai dekonstrukció különszámát, 1994/1-2). Alapvetően a nyom és a jel fogalmához kapcsolódik az elkülönböződés (différance) terminus is. Ebből a szempontból A struktúra, a jel és a játék az embertudományok diskurzusában című előadás, amely 1966-ban hangzott el egy baltimori konferencián, szintén fontos szerepet játszik. A dekonstrukció fogalmi apparátusa a strukturalizmus kontextusában jelenik meg, de ezen messze túlmutat, hiszen az összes metafizikai fogalom dekonstruálásáról van szó.

 

M.P: Sokszor éreztem úgy, hogy ez egy fordíthatatlan a szöveg, és nem azért mert rengeteg invenció és sajátos nyelvi lelemény található benne, hanem mert a mondatkezelés ritmusa, a szöveg menete olyan sodró erejű tempóban zajlik, amit nem lehet áthelyezni egy másik nyelvi közegbe. Nem tudom, mit gondolsz erről, de én helyenként dühös szövegnek érzem.

A.G.: Mért lenne dühös, nem értem. A dühös polémikusat jelent? Ha igen, akkor az egész nyugati metafizikával szemben polémikus, de indulatos, az biztosan nem kívánt lenni. Talán inkább arra a közegre akart rámutatni, amelyben benne vagyunk. A szöveg nyelvi sajátosságai abból adódnak, hogy a nyelv határait keresi, akár csak Heidegger. Bizonyos filozófiai mondanivalóhoz a nyelv határait kell feszegetni, meg kell erőszakolni a hagyományos nyelvhasználatot, ha olyasvalamit akarunk mondani, ami azon túl van. A mondatkezelés szokatlansága abból is adódhat, hogy helyenként el akar jutni a nyelv „deiktikus” használatához. A kereszt alakú áthúzás például ilyen funkciót tölt be, amikor egyszerre ott van a szó, de nincs is ott. Ebben is Heidegger a példa. (Ez a „kreuzweise Durchstreichung”.)

M.P: Szerinted van a könyv születési pillanatának valami jelentősége?

A.G.: Abszolút van jelentősége. Bár nem egyetlen pillanatról van szó, hiszen különböző időpontokban megírt tanulmányokból állította össze a könyvet. A francia cím De la grammatologie: ez azt jelenti, hogy valamit a grammatológiáról, vagy a grammatológia kapcsán akar bemutatni. (Magát a szót valószínűleg egy Ignace Gelb nevű lengyel-amerikai orientalistától és íráskutatótól vette át.) A grammatológia tehát az írás tudománya, ennyiben létező kifejezés. Eléggé szokatlan volt mindazonáltal 1967-ben az a gondolat, hogy az íráskutatás éppen olyan tudomány lehet, mint a filológia, a pszichológia, vagy a zoológia. A könyv címe tehát játék, mintha evidens módon létezne egy olyan történelmi diszciplina, melyhez szerény megjegyzéseket fűz. A dolog persze nem így áll, mert a grammatológia kifejezést gyakorlatilag senki sem használta a hatvanas években. Beszéljünk a mű születésének pillanatáról. Párizsban az 1960-as évek eleje-közepe a strukturalizmus virágzásának időszaka. Derridának tehát először is el kellett magát helyeznie ebben a szellemi áramlatban. (Ezzel nem volt egyedül, hiszen éppen ugyanígy járt el Foucault és Lacan is.) A könyvnek ezek a rétegei a mai olvasó számára történelmi rekvizitumoknak tűnhetnek. Manapság már nehezen értjük meg, hogy mi volt a strukturalizmus vita aktualitása. Derrida számára a strukturalisták kiindulópontja a legfontosabb, amely nem más, mint Saussure (1857-1913) jelelmélete. Ebből a sávból közelíti meg a jelnek a nyugati metafizikában betöltött fogalmát, és azon belül az írásét. Derrida nagy pillanata, amivel egy lépéssel tovább megy Saussure-nél, az az állítás, hogy a jel fogalma nem elválasztható az írás fogalmától. Márpedig tudjuk, hogy az írás alsóbb rendű volta – a beszéddel szemben – a nyugati metafizikus gondolkodásban nem választható el attól, ahogy Saussure a jelet értelmezi. Ezek keresztbe-kasul összefüggnek egymással. S innen jut el Derrida ahhoz a radikális felismeréshez, hogy minden jelhagyás írás. A jelhagyás kérdése viszont nem választható el a nyomnak, a pótléknak, az eredetnek a kérdésétől. Derrida nem mond mást, mint hogy a nyelvnek a működése a jelentők végtelen láncolata, megállíthatatlan folyamata, amit konkrét gyakorlati igényeink szerint egy ponton megállítunk.

 

M.P: Térjünk vissza a strukturalizmus kérdéséhez.

A.G.: A strukturalizmus nem pusztán nyelvészeti kérdésfeltevésekből áll, de nagymértékben a nyelvészetből táplálkozik. Ezek között a legfontosabb Saussure-nek a halála után kiadott Cours de linguistique générale(1916) című munkája. Ez a szöveg határozta meg leginkább a francia strukturalizmus arculatát, annak ellenére, hogy a dán vagy a prágai nyelvészeti iskola sem volt Párizsban ismeretlen. A nyelvészet mellett még az etnológia volt az ötvenes években az a tudományterület, ahol a strukturalista szemléletmód megszületett. Claude Lévi-Strauss tudatosan keresett és talált ősöket a nyelvészek körében, valamint a marxizmusban; de azt se felejtsük el, hogy egész gondolkodásának jellege a geológusok szemléletmódját tükrözi.

M.P.: Ezért került át a Grammatológiába annyi geológiai metafora?

A.G.: Igen, ez Lévi-Strausstól ered. Máskülönben róla mondják, hogy egy olyan kantiánus szemléletet képvisel, ahonnan ki van iktatva a transzcendentális szubjektum. Derrida könyvében egy hosszú szakasz foglalkozik Lévi-Strauss-szal. A francia strukturalizmusra nagy hatást gyakoroltak az orosz formalista iskola bizonyos szövegei is, amelyeket Todorov fordított franciára, és az ő, valamint Kristeva közvetítésével kerültek a franciák látóterébe. Nagy revelációként élték meg, hogy előttük harminc-negyven évvel valahol hozzájuk hasonlóan gondolkodtak. Barthes egyik szövege jól illusztrálja, hogy mi a strukturalizmus. A „strukturalista aktivitás” nem valamilyen metódusként, hanem egy átfogó szemléletmódként jelent meg számukra. Úgy gondolták, hogy valaminek a struktúráját megragadni egyenlő a dolog megértésével, vagy legalábbis a megértés egy bizonyos modalitásával, ami kiiktatja az értékelést. A lényeg az értékelés nélküli megértés lett volna. Ennek volt egy tudománytörténeti tétje; például az, hogy a humán tudományokból valamiféle szigorú tudományt lehessen csinálni. Ehhez azonban el kellett választani egymástól az értékelést és a leírást. Ma már konszenzus van arról, hogy ez a terv kivitelezhetetlen, de Lévi-Strauss művei néhány évig azzal kecsegtettek, hogy egy bizonyos szinten talán sikerülhet. Lévi-Strauss koncepciójának dekonstruálását maga Derrida kezdte el, amikor a már említett Struktúra, jel, játék előadásban rávilágított a struktulista gondolkodás nem tisztázott előfeltevéseire.

M.P.: Úgy mint?

A.G.: Arra például, hogy a struktúrának kell, hogy legyen középpontja.

M.P.: Attól még lehet valami szigorú tudomány, ha nincs neki középpontja.

A.G.: Nem lehet. Mert hogy is néz ki az, hogy egy tudománynak szüksége van ugyan középpontra, de ez csak a struktúrán kívül helyezhető el? Ez nem fér össze az egzakt tudományosság elvárásaival. A franciáknál épp az ellenkezője játszódik le annak, amit Gadamer tett nyilvánvalóvá a németeknél (1960-ban, Igazság és módszer lapjain), nevezetesen hogy a humán tudományok hiába keresik érvényességüket ugyanott, ahol az egzakt tudományok. A franciáknál ez a szcientista lendület maximálisan kitart a hatvanas évek végéig, sőt áthúzódik a hetvenes évek elejére. A Grammatológia valójában ezzel a felfogással is polemizál. Derrida Foucault-val folytat vitát, majd a Grammatológiában Lévi-Strauss nézeteit bírálva lép fel. (A Derrida-Foucault polémia egyébként teljes egészében hozzáférhető magyarul is, minden le van fordítva.)

M.P.: Derrida ott téblábol munkaköpenyben a metafizikus gondolkodás üzemcsarnokában, nevezetesen Husserl-műhelyében.

A.G.: Való igaz: a genezis-fogalom nem jöhetett volna elő Husserl nélkül. Az, amit a szintén 1967-es, vagyis aGrammatológiával egyidőben publikált rövid, de annál fontosabb munkájában A hang és fenoménban (Ford.: Seregi Tamás, Kijárat, 2014) a jelenlét metafizikájának nevez, szorosan összefügg a beszéd és az írás kapcsán kifejtett gondolataival. A nyugati jelfogalom alapját a testetlen gondolat képezi, ami közelebbről nézve az isteni logosz maga. Ennek a valaminek (amit a szó már első fokon leképez) nincs szüksége sem térbeli, sem időbeli kiterjedésre ahhoz, hogy létezzék. Itt lép be az elkülönböződés fogalma, hiszen bármilyen közel is van a kimondott szó a gondolathoz, szigorúan véve sem térben, sem időben nem azonos vele. A nyugati metafizikus gondolkodás varázsfegyvere, hogy az írás a szónak az újbóli leképezése, vagyis alsóbb rendű reprezentációja. Ebben a kontextusban világos, hogy a szó mindig valami belsőnek felel meg az írás külsődlegéségével szemben. Derrida Husserl tanulmányai (Bevezetés a Geometria eredetébe) nélkül a Grammatológia nem jöhetett volna létre. Mégis egészen más stílusú könyv ez, mint az iménti Bevezetés, vagy A hang és fenomén, ezek ugyanis a szó klasszikus értelmében, hagyományos filozófiatörténeti tanulmányok.

M.P.: Értem, amit Derrida a logocentrikus metafizikáról mond. Követhető a bemutatás, ahol felvázolja az írás lefokozásának igyekezetét a nyugati metafizikus hagyomány keretén belül. „Az írás olyan jel, amely egy örök igazság jelölőjének jelölője, amely igazság öröktől fogva elgondolt és kimondott volt, a jelenlévő logosz közvetlen közelségében.” Majd a 17. századi racionalizmusoktól kezdve a bukott és véges írás elítélése más alakot ölt: az önmagának-való-nem-jelenlét kerül a vádlottak padjára. Ezek világos tartalmi egységei a könyvnek. Derrida azonban megcsavarja a játszmát, és most már azt tematizálja, hogy mielőtt az írás a történelem tárgya lett volna, maga volt az az instancia, amely megnyitotta a történelem korszakát (42-43. oldal). Ez a kettős látás egy virtuális értelem-többlet előállításában érdekelt. Sokszor úgy tűnik azonban, hogy az újabb probléma fenyegetően lép fel a szöveg eredeti diskurzusával szemben. Szóval, amikor leír egy metafizikai problémát, a leírás során egy még plasztikusabb problémát állít elő. Valóban olyan hatást kelt, mintha olvasva írna, vagy írva olvasna, nehéz elkülöníteni, hogy éppen mi vet árnyékot mire. Ez a két vagy több irányban történő mozgás rendkívül elevenné, és ugyanakkor nehezen kezelhetővé teszi a szöveget. Visszatérve a történetiség kérdéséhez, a már-mindig-is-ott-lévőnek ez a determinálhatatlan státusza – amit az írás történetisége és az írás filozófiatörténeti analízíse kapcsán felvet – teszi lehetővé az oppoziciós fogalompárok kiiktatását, és az olyan fogalmak bevezetését, mint pótlék, elkülönböződés, exorbitáns.

A.G.: A Grammatológia azért tartozik a strukturalizmus korszakához, mert igényt tart egy olyan szempontra, ami az összes nagy magyarázó elvet kimozdítja a megnyugtató és biztosnak tudott álláspontjáról. Az általánosság és az egyetemesség igénye szintén a strukturalizmushoz köti. Ha ők egy nagyot dobtak, én még nagyobbat dobok, és ez a nagyobb dobás itt a lebontás. Lebontása például a szcientizmus át nem gondolt alapjainak, amiben kétségkívül Heidegger után megy. Mindabban, amit biztosnak hiszünk a világról, létezik egy olyan pont, amire soha nem láthatunk rá. Ez persze nem jelentősebb pont annál, mint amit beláthatunk, vagy áttekinthetünk, csak ne higgyük azt, hogy volna egy olyan igazsághoz vezető út, ami általunk teljes mértékben ellenőrizhető. Ebben a vonatkozásban kapcsolható össze a posztmodernnel. (Franciaországban ekkor még nem használják a posztmodern kifejezést, majd csak 1979-ben hozza be Lyotard). A mai olvasónak ezek a hatvanas évekre emlékeztető kérdésfelvetések távolinak tűnhetnek (ahogyan az is, hogy a kibernetikának ma már olyan megmosolyogtatni valóan komoly szerepet juttat, a kollektív imagináció csúcsa az interaktív robot, stb.), de a szupplementum probléma, és vele együtt az egész apparátus, amivel eljut a pótlék problémájáig - mindez mit sem vesztett aktualitásából. És hát ott van az a kérdés, ami merednek hatott akkor és ma is, hogy minden jel egyfajta írás volna. Feltehetjük a kérdést, hogy ennek a nagyon extravangáns kijelentésnek hányféle területen van jelentősége, és mit nyerünk azzal, ha ezt mérlegeljük? Mármint, hogy akkor is írunk, amikor azt gondoljuk, hogy nem írunk.

M.P.: Amikor kihozza az írást (vagy ahogy én az előbb ezt megfogalmaztam, az olvasást és az írást, a jelek értelmezését és előállítását) abból a másodlagos szerepből, amit a metafizikus gondolkodásban az írás tradícionálisan betölt, földobja a korszakhatár tematikát, nevezetesen azt a kérdést, hogy a metafizika dekonstruktív kritikája a maga radikális és empirista törekvésével éppen ebből a metafizikából való kilépést célozná meg. Ami most foglalkoztat, az az, hogy hogyan és mit ruházunk rá az írás fogalmára? Miért kap ilyen kitüntetett helyet? Valóban a metafizika-kritika miatt érdekes ez az egész? „Azt kell tehát gondolnunk, hogy az írás egyszerre külsőlegesebb a beszédhez képest, lévén, hogy nem annak a „képe” vagy „szimbóluma”, és bensőségesebb is nála, hiszen a beszéd már önmagában írás. A gráfia fogalma még azt megelőzően, hogy a bemetszésre, a bevésésre, a rajzolásra vagy a betűre vonatkozna, vagy általában egy olyan jelölőre, amelyre jelöltként utal, valamennyi jelölő rendszer közös lehetőségeként magában foglalja az intézményes nyom instanciáját.” (56. oldal)

A.G.: A korszakhatár a metafizika korának lezárulása volna - ez a gondolat is nyilván heideggeri eredetű. Az a kérdés, hogy rálátunk-e arra, ami lezárulni készül, miközben területen belül és kívül is vagyunk. Máig vitatott és számunka is fontos probléma, hogy létezik-e olyan, hogy a metafizika korszakhatárának vége. Minimálisan Nietzschéig kell visszamenni Heideggeren keresztül. Hogy milyen életérzés az, hogy valami lezárulni készül, de a vég még beláthatatlanul messze van. S hogy eközben nem tudjuk úgy használni a hagyományos nyelvet, ahogyan korábban használták. Heideggernek nagyon fontos az, hogy megkülönböztesse egymástól a gondolkodást és a filozófiát. A gondolkodás nála átfogóbb és bizonyos értelemben más, mint a filozófia. Manapság viszonylag gyakran merül föl az értetlenség, hogy mire jó valójában kérdőre vonni a metafizikai gondolkodást. Kiköthetünk ott is, hogy a metafizikus gondolkodás megkérdőjelezése nem lehetséges metafizikus gondolkodás nélkül, de ez már másik kérdés. 

M.P.: Hogy értelmezed ezt az intenciót, hogy „hol és mikor kezdődik az írás?” (38. oldal) Nem nagyon pozitivista ez a szemlélet?

A.G.: Az eredetfogalom fényében lehet ilyen kérdést feltenni. Ugyanaz a kérdés, hogy van-e kezdete a beszédnek, van- e kezdete a nyelvnek. Mondhatni azt is, hogy ugyanolyan értelmetlen feltenni a nyelv eredetének kérdését, mint az írás eredetének kérdését. Derrida valóban végigböngészi az írástörténészek munkáit, ha akarod, ennyiben valóban egy „pozitivista” vizsgálódásról is beszélhetünk.

M.P.: „Nehéz elkülöníteni az írás eredetének kérdését a nyelv eredetének kérdésétől. Márpedig a grammatológusok hivatásuk szerint általában történészek, epigráfusok, régészek, ritkán kapcsolják kutatásaikat a modern nyelvtudományhoz. Annál inkább meglepő tehát, hogy az embertudományok közül éppen a nyelvészet példaszerű tudományosságát milyen buzgalommal és egyöntetűséggel hangoztatják.” (38. oldal) Mégis mi volna az embertudományok és a grammatológusok cinkossága?

A.G.: Az embertudomány a franciáknál a humán tudományokat jelenti. A cinkosság az lenne, hogy azt állítják, el lehet választani egymástól a nyelv és az írás eredetét.

M.P.: Hogyan jutunk el odáig és mit kezdünk azzal, hogy a nyelv az írás egy fajtája? (63. oldal)

A.G.: Ha nagyon vulgárisan akarnám megfogni a dolgot, akkor arra latin mondásra hivatkoznék, hogy a szó elszáll, az írás megmarad. Ezzel szemben Derrida azt mondja, hogy amikor beszélünk, ugyanaz zajlik, mint amikor írunk, azaz igénybe vesszük a nyelv értelem teremtő potenciálját. Az internetes (mediális) kultúra szintén ebbe az irányba hangolhatja át a nyelv és az írás viszonyáról alkotott elgondolásainkat. Minden visszakerül a jelek áramlásába.

M.P.: Az első rész utolsó fejezetét kissé eklektikusnak érzem. A linearitás eszményétől eljutunk az etnocentrikussághoz, az embertudományhoz, de szó esik itt grafológiáról, pszichoanalitikus olvastról, kínai írásról és kibernetikáról is. Nem nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a heterogén témaválasztékkal. „Az írásról való elmélkedésben megnyilvánuló meta-racionalitás vagy meta-tudományosság, nem vonulhat vissza többé az embertudományba, és immár nem felelhet meg a tudomány tradicionális eszméjének sem. Egyazon gesztussal lépnek túl az emberen, a tudományon és a vonalon.” (105. oldal)

A.G.: Minden tudományos munkának van egy avulékony része, ami egy idő után csak tudománytörténeti szempontból érdekes igazán. Ezen túl kell jutni. Majdnem negyven éves könyvről van szó…

M.P.: Az első rész nagy szintézise, hogy a grammatológia nem szerveződhet semmiféle elméleti keretbe, csak valamiféle praxisként, gyakorlatként működhet. S akkor a második részben, miután Lévi-Strauss íráskritikája levonul, színrelép a darab igazi hőse: Jean-Jacques Rousseau. Körülötte vagy inkább miatta vannak a szövegbe szervezve olyan kiemelkedő jelentőségű gondolkodók, mint Condillac, Vico, Warburton. Amikor a Vallomások olvasata kapcsán Derrida azzal áll elő, hogy „il n y a pas de hors texte”, akkor mire gondol, mint szövegen kívüli tényezőre? „Szövegen kívüli jelentés nincsen. És nem azért, mert elsődlegesen nem Jean-Jacques élete, vagy a Mama létezése, vagy maga Thérèse érdekel bennünket, és nem is azért, mert csakis a szövegben férünk hozzá „valóságosnak”mondott létezésükhöz, és semmiféle eszközünk vagy jogalapunk nincsen, hogy figyelmen kívül hagyjuk ezt a kötöttséget. Az ilyen és ehhez hasonló érvelésekkel már bizonyára meg is elégedhetnénk, csakhogy ennél jóval határozottabb elképzelésünk (…) A „veszedelmes pótlék” útvonalán járva azt próbáltuk bemutatni, hogy abban, amit e „hús-vér” teremtmények valóságos életének nevezünk, azon túl, és a mögött, amiről azt hisszük, Rousseau oeuvrejeként körülírhatunk, nem volt soha más, mint írás – szupplementumok és helyettesítő jelentésképződések, amelyek csakis a megkülönböztető utalások láncolatában jöhettek létre.” (182. oldal)

A.G.: „A nincs semmi a szövegen kívül” bizonyára a mű legtöbbet idézett mondata, szegény Derrida nem gondolhatta előre, hogy ez a mondat ilyen karriert fut majd be, mint ahogyan azt sem, hogy a dekonstrukció, akarata ellenére, iskolává növi ki magát. (Lásd ehhez: Levél egy japán baráthoz.) Ez a szöveghely a legnagyobb félreértéseknek adott teret. Ez az a pont, ahol egyszerre lehetett az empirikus józan ész és a pozitivista filológia eszményének nevében támadást intézni ellene. Ezt a mondatot könnyű volt úgy értelmezni, hogy Rousseau tulajdonképpen nem is létezett, csak szövegek léteznek. Itt konvergálnak a korszak provokatív tendenciái. Gondoljunk Foucault Mi a szerző című szövegére, Barthes A szerző halála című írására, ezek egymástól függetlenül mind ugyanabba az irányba mutatnak, és ugyanazokat a problémákat vetik fel. Ezen a ponton vetették meg a hagyomány képviselői a lábukat a tudományosság egészét veszélyeztető magatartás ellen. Ugyanis ezt lehetett úgy is érteni, hogy a valóság az írott szövegekben található meg, és ezen kívül nincsen semmi más. Holott Derridánál csak arról van szó, hogy Rousseau a mi számunkra az, amit ő maga leírt magáról, és amit mások leírtak róla. Azaz jelentésekkel, és interpretációkkal dolgozunk, ezek pedig csakis szövegek. Bizonyos szövegeket kinevezünk valóságnak, ami könnyen tévútra visz. Az például, hogy Rousseau hipochonder volt, milyen értelemben valóság? Az írót és az embert elválasztották egymástól, amin már Karinthy is élcelődött. Ismerjük ezt; az ember az elsődleges, a szövege másodlagos, egy másik létszféra. Ennek a tarthatatlanságára utal Derrida. Egyébként pedig a referencialitás ellen intézett támadások, kísérletek, azok a tendenciák, amelyek a referencialitás-elvet az irodalom területéről ki akarták zárni, többé-kevésbé értelmetlennek mutatkoznak ennek a megállapításnak a fényében. Az, amit valóságreferenciának nevezünk, maga is szöveg. A hermeneutikai vonulat (Schleiermacher-Dilthey-Gadamer) nem áll nagyon távol a dekonstrukciótól. Éppen azért nehéz megítélni a Gadamer-Derrida vitát, amelyet sokan kudarcnak ítéltek, mert nem túlságosan különböznek az álláspontok egymástól. De ettől a vitától még nem vagyunk elég távol. A lényeg, hogy Derrida nem sejthette, hogy éppen ez fog felrobbanni, mint az ő obskurantizumusának bizonyítéka.

M.P.: Jó, tegyük fel, hogy van valami konszenzus arról, hogy mit jelent ez a mondat. Nézzünk egy példát. Hol vannak azok az olvasók, szövegen kívül vagy belül, akik Rousseau-t onanistának nevezik (számtalanszor tematizálja a Vallomásokban ezt a kérdést a szerző, sok más „bűne” mellett)? Ők ezt a szöveget kiemelik a sztoriból, és ahogy fogalmaztad, valóságnak nevezik ki. De ez a valóság szintén egy olvasat, nem? Szóval, nincsen semmi a szövegen kívül (azaz Rousseau Vallomásait olvasva minden szövegközeli történés a Vallomások része marad, és onnan nem vihető ki), vagy pedig arról van szó, hogy minden matéria szöveggé válik, ami a szöveg kapcsolatrendszerébe egyszer belép? Most a második értelmezésre hajlanék inkább, főleg annak fényében, hogy milyen sűrűn hangzik el itt az, hogy az olvasat maga is írás. Ez csak egy hangsúlyeltolódás, de szerintem itt döntő jelentőségű, hogy melyiket választjuk. De visszalépek a kérdés keretfeltételéhez: mégis mitől lesz egy olvasat írás?

A.G.: Hogy mitől lesz az olvasat írás, azt száz évvel ezelőtt megfogalmazta a fiatal Proust (Contre Saint-Beuve, magyarul: Álmok, szobák, nappalok) vagy a tizenkilencedik század végi franciák, Anatole France-tól Jules Lemaître-ig, és Oscar Wilde-ig. Ekkor merült fel nagyon hangsúlyosan annak a gondolata, hogy az olvasás egyfajta alkotás. Az olvasás annyiban írás, hogy mindig hozzátesz valamit az olvasott szöveghez. Ez ma már közhely. Ezért is furcsa, hogy a „nincs semmi a szövegen túl” kijelentés ilyen indulatokat tud kavarni. Az olvasó alkotó közreműködése a romantika alapvető kérdéseire vezethető vissza. Az olvasó lehet fád és zseniális. Semmilyen alkotás nem befejezett, a befogadó mindig hozzátesz valamit a műhöz. Ha kicsit csűröm-csavarom, ez ugyanaz a gondolat.

M.P.: Végezetül még annyit, hogy számomra ez a szöveg leginkább egy akusztikus térként jelent meg. Akármihez közelítettem benne, mindig nagyon erős szonorikus, hangzó ingereket közvetített felém. Így kialakult bennem az az elképzelés, hogy ennek a szövegnek valamiféle téralkotó potenciálja van, megképez egy teret, ami a benne való mozgástól egyre tágasabb lesz. És bár tagadhatatlan, hogy eleinte Rousseau-t kerestem benne, végül azt hiszem a könyv többi szereplője legalább annyit nyomot hagyott a jelenlétével. A te olvasatodban milyen tér lenne a Grammatológia? Persze rögtön korlátoznám a lehetőségeket; valamiféle vendéglátóipari egységben definiáld, ha lehet.

A.G.: Harminc éve küszködöm ezzel a könyvvel, általában különböző részeivel. Most a fordításod során kerültem a szöveg egészével folyamatos kapcsolatba. De számomra ez a mű különböző szövegek együttese marad, és ezért a részek között meg kell találnom a rokonságot. Szóval inkább étterem, mint kocsma. Egy kicsit hasonlítana az olyan éttermekre, amelyekben üzemel látványkonyha, pinceborozó, hagyományos éttermi rész. Sőt, van olyan fülke, ahol kandalló mellett lehet üldögélni, van rendes bárpult, ami söntésnek használható, és tegyük fel, hogy van egy a hagyományos éttermi szakasz, ahol pincérek szolgálnak fel. Szóval van, ahol a vendég maga választja ki, hogy mit akar fogyasztani, és olyan is, ahol az étlapról lehet rendelni. Azt te választod ki, hogy hogyan értelmezed a „nincsen semmi a szövegen túl” mondatot, vagy a pótlék fogalmát. Az, hogy mire vagy kiváncsi az írástörténeti részekből, azt az étlapról kell megrendelni. Aztán például az sem a te döntésed, hogy mi kerül a filozófatörténetből az étlapra. Végül vannak elszállt és egészen lírai sűrűségi részei, amelyeket magáért a szövegért fogyasztunk, akár egy jó bort. Ezeket én választanám ki a pinceborozó kínálatából.

M.P.: Visszanéztem a beszélgetésünket, a végére még egy utolsó kérdés fogalmozódott meg bennem. Foucault Rousseau Dialógusaihoz készített bevezetőjében írja (Intruduction. Rousseau juge de Jean-Jacques, magyarul megjelent a Lettre 2011 őszi számában) 1962-ben, vagyis jóval a Grammatológia előtt, hogy a nyelv, amely előírja a mű terét, vagyis amiben a mű létezni tud, előidézhet egy második nyelvet, amely maga is a mű terében helyezkedik el, és strukturális analógiát képez az őrülettel. Szóval hogy a nyelv egyszerre valamiféle adottság, és transzgresszió. Azt hiszem erre utaltam az elején, amikor arról kérdeztelek, hogy te hogy ítéled meg a derridai kettős látást, vagyis a probléma leírásának és előállításának szimultán gyakorlatát. Szerinted ez egy anarchikus esemény, vagy valamiféle előzetes kidolgozottság érvényesülése? Vagy egyszerűen csak ez volna az a dekonstrukció, amit a könyv első részében megfogalmaz, a másodikban pedig megvalósít?

A. G.: Ha jól értem, azt sugallod a kérdéssel, hogy a legfontosabb problémák, amelyek köré a Grammatológia szövegei szerveződnek, nem „oldódnak meg” ebben a könyvben, mivel minden leírt probléma újabb problémákat hoz létre. Ezzel lényegében egyetértek, hiszen nem olyan kérdésekről van szó alapjában véve, amelyekre egyértelmű és magabiztos válasz adható. Abban is biztos vagyok, hogy a munka első és második része között nincs ilyen szisztematikusan eltervezett „leírás-dekonstrukció” viszony (ez magának a dekonstrukció imént taglalt jellegének mondana ellent). De anarchizmusról sem beszélnék. Magának a derridai írásmódnak, vagy írásban való gondolkodásnak a jellegéhez tartozik, hogy folyamatosan újabb és újabb folyosókat nyit meg, anélkül persze, hogy mindegyiket be tudná járni ugyanazon a szövegen belül. Emmanuel Lévinas két jelzőt használt egy levelében ezekre a szövegekre: „pages incandescentes et arborescentes” (izzó és fa-formában elágazó oldalak) – írta. Foucault pedig Az írás a betű előtt folyóiratközlése után sietett tudatni vele, hogy ez a legradikálisabb szöveg, amelyet „a mai gondolkodás” létrehozott. Látható tehát, hogy a mérvadó kortársi olvasatok azonnal reagáltak arra a vakmerőségre, amellyel a Grammatológia tanulmányai újraformálnak illetve (igenis) létrehoznak filozófiai problémákat. Egyetértek tehát a „transzgresszív” jelző alkalmazásával. A transzgresszív jelleg pedig minden esetben súrolja az őrület határát, ebben Foucault-nak tökéletesen igaza van.

 

 

Angyalosi Gergely - Marsó Paula

Angyalosi Gergely - Marsó Paula

Kapcsolódó recenziók

AJÁNLOTT KÖNYVEK