
Oldalszám: 137 oldal
Formátum: B/5
ISBN: 978-963-9664-96-8
Témakör: Zeneelmélet
Sorozat: Claves ad Musicam
Elfogyott
Az opera – egy zárt világ
Almási-Tóth
András színházrendező-dramaturg hiányterületet pótol a komolyzene terén
könyvével, melyben az operajátszás főszerelőjét, az énekest mutatja be. A
könyv betekintést enged az opera kialakulásába, az opera speciális problémáiba,
a színészi játék megformálásába, valamint az operai szerep kidolgozásába.
Az első benyomás, ami az olvasás során ért, hogy sok ismert művésztől,
hozzáértőtől idéz a szerző, igyekszik nézeteit alátámasztani, fontos tényeket
is megfogalmaz, de nem egyszer ugrál a gondolatok között. Nem érzem egységes egésznek
az írást, és minden fejezet szolgál érdekes, de egyben furcsa gondolatokkal.
Az első fejezetben Almási-Tóth a barokk kortól indulva vázolja fel az opera
kialakulását. Már itt is találunk meglepő érvelést, gondolok itt az
operaelőadásokon használt túlzott sminkre (ami „elrejti az énekes igazi arcát”),
pedig egy jó smink valójában kiemeli a karakter tulajdonságait. A túl nagy
wagneri zenekarról szóló pár sor, ami – szerinte – ellehetetleníti az énekes
színészi megnyilvánulását, hiszen kénytelen azzal foglalkozni, hogy áténekelje
a hatalmas zenekart (ehelyett, úgy gondolom, inkább olyannal kellene énekeltetni
a Wagner-darabokat, aki gond nélkül át tudja énekelni a zenekart), arról
tanúskodik, hogy színházi rendező írta a könyvet, nem pedig olyan, aki már
régóta ebben a „körben” mozog, vagyis aki megismerhette a klasszikus
operajátszás „régebbi” feltételeit is, amikor még sokkal nagyobb hangsúlyt
kapott a darab és az énekes egysége. Mindezek mellett nagyon igaz sorokat is olvashatunk,
miszerint: „az opera több lehetőséget ad a kifejezésre, több oldalról képes
hatást gyakorolni a nézőre”, és valóban ének, zene és színjáték ötvözete, ami
ha együttesen megvalósul, hátborzongatóan csodás tud lenni.
A második fejezet az opera speciális problémáival foglalkozik. Boncolgatja a
prózához képest az opera kötöttségét, úgymint logika, érzelmi telítettség,
hangulat. De kiemeli a szimultaneitást, mint az opera előnyét a prózával
szemben. Almási-Tóth fontos tételként hangsúlyozza a szöveg érthető formálását,
ami nem elhanyagolható része az operajátszásnak. Rendkívül lényeges szempont a
cselekmény, vagyis a darab ismerete az énekes részéről, az intellektuális
alap megteremtése, a cél megtalálása, hogy tudja a szereplő, miről szól a mű,
és legyen célja az előadással. Azt viszont nem hiszem, hogy „az operaénekesek
hajlamosak azt hinni, ha nem énekelnek, úgysem figyel rájuk senki”.
A harmadik fejezetben a színészi játék a központi téma. Nagyon hasznos
gondolat a partner fontosságának hangsúlyozása. Almási-Tóth azt írja, az
énekesnek folytonos kapcsolatban kell lennie a partnerrel, még jobb, ha a
hármas „egység”, a zene–partner–karmester eggyé válik, ezzel is segítve az énekest.
Ebben a részben emeli ki a szerző a hagyomány elvét. Szerinte el kell verni ezt
a gondolatot, mert ni a nézőre”, és valóban ének, zene és színjáték ötvözete,
ami ha együttesen megvalósul, hátborzongatóan csodás tud lenni.
A második fejezet az opera speciális problémáival foglalkozik. Boncolgatja a
prózához képest az opera kötöttségét, úgymint logika, érzelmi telítettség,
hangulat. De kiemeli a szimultaneitást, mint az opera előnyét a prózával
szemben. Almási-Tóth fontos tételként hangsúlyozza a szöveg érthető formálását,
ami nem elhanyagolható része az operajátszásnak. Rendkívül lényeges szempont a
cselekmény, vagyis a darab ismerete az énekes részéről, az intellektuális
alap megteremtése, a cél megtalálása, hogy tudja a szereplő, miről szól a mű,
és legyen célja az előadással. Azt viszont nem hiszem, hogy „az operaénekesek
hajlamosak azt hinni, ha nem énekelnek, úgysem figyel rájuk senki”.
A harmadik fejezetben a színészi játék a központi téma. Nagyon hasznos
gondolat a partner fontosságának hangsúlyozása. Almási-Tóth azt írja, az
énekesnek folytonos kapcsolatban kell lennie a partnerrel, még jobb, ha a
hármas „egység”, a zene–partner–karmester eggyé válik, ezzel is segítve az énekest.
Ebben a részben emeli ki a szerző a hagyomány elvét. Szerinte el kell verni ezt
a gondolatot, mert avíttá teszi az operajátszást. Nem hiszem, hogy egy darab
mai korra átültetése minden esetben a polgárpukkasztást kell szolgálja, mint ahogy
a hagyomány megtartása sem jelenti az unalmas, élmények nélküli operajátszást,
pláne nem „az alkotói, illetve nézői lustaságot”. Az a gondolat pedig, ami más
előadások meg nem nézését „javasolja” – hiszen az gátolja az alkotómunkát –, egyenesen
meghökkentő.
A negyedik rész az operai szerepről szól. Remek elképzelés, hogy az énekes
fokról fokra haladjon, hagyjon magának időt a tanulásra, a szerep
elsajátítására. Sajnos a mai operajátszási szellem nem mindig ad ennyi időt.
Almási-Tóth András ismétli mondanivalóját az énekes tudatos színpadi
megjelenésével kapcsolatban, de ez nem feltétlenül zavaró. Kiemeli az önismeretet,
az őszinteséget és azt, hogy az énekes „ha a szerep felé tesz lépéseket,
megfelelő nyitottsággal önmaga is feltárul az út során”.
Összességében érdekes könyvről van szó, amely hasznos gondolatokat tartalmaz,
amellett, hogy több olyan elméletet is megfogalmaz, amit gyorsan el kell
felejteni elolvasása után.
Kapcsolódó recenziók
- Az opera – egy zárt világ (Gergely Noémi, Szépirodalmi Figyelő, 2009/4)
- Almási-Tóth András: Az opera – egy zárt világ (Albert Mária, Gramofon, 2008-2009/tél)
- Inkább tankönyv (Almási-Tóth András: Az opera – egy zárt világ) (zéta, café momus, 2008-11-27)
- Az opera egy zárt világ (Kerekes Tamás, www.virtus.hu, 2008. szeptember 1.)