Bojtár Endre új könyve Az ember feljő… című, 1986-ban megjelent művének „jócskán javított és közel egy harmadával bővített változata” (7. old.). Az akkor maga elé tűzött kettős célból a szovjet irodalomtörténet-írással való vita ma már – írja – nem időszerű, viszont a másik, a közép- és kelet-európai népek kultúrájának megismertetése „manapság, amikor a nacionalizmus szította önpusztító ellenségeskedés szabadon felszínre kerülhet, talán időszerűbb, mint valaha” (8. old.). A könyv a Bevezetésen és egy Összegzés helyett c. lezáró utóhangon kívül 16, egymással szorosan összefüggő miniesszét tartalmaz. Az elvi kérdéseket természetesen a bevezető és a lezáró rész exponálja, illetve tárgyalja hangsúlyosan.

            A Bevezetés mindenekelőtt a műfaj: az összehasonlító irodalomtörténet nehézségeit vázolja. Először is az a veszély fenyeget, hogy nem maga az irodalom (az irodalmi mű), hanem a történet áll majd előtérben (vagy még inkább: történetek); másodszor a nem anyanyelven ismert művek esetében az elemzés nyilván valamiféle nemzetközi konszenzusra támaszkodik: így aztán „az irodalom története helyett összehasonlító eszmetörténet vagy még beláthatatlanabbul általános kultúrtörténet” (9. old.) áll elő. Mindjárt le is szögezhetjük, hogy a könyvben csakugyan erről, nem pedig szűkebb értelemben vett irodalomtörténetről van szó. De ez nem baj. Az irodalomtörténész szakmájának lényege ugyanis – írja a szerző –, hogy meg tudja ítélni, melyik könyv jó és melyik rossz; s ennek alapján fölrajzolhat „egy ilyen-olyan fejlődésvonalat”, amely aztán az általános történelemről kialakult képet is helyesbítheti: „A jó könyv ugyanis sokszor fogalmilag ki sem fejthető, de mindig kiérezhető módon hazudtolhatja meg az általános történetírást.” (10–11. old.)

            Egy másik nehézség a választott történeti-földrajzi keret: Közép- és Kelet-Európa fogalma, melyről „az utóbbi negyven évben könyvtárnyit írtak össze” (11. old.). A szerző nem kezd általános elvi fejtegetésekbe a térség fogalmáról, ehelyett praktikus eljárást választ: „Elvi állásfoglalás nélkül, pusztán gyakorlati okokból, a tárgyalt időszakban, nagyjából a 19. század folyamán, e könyv, nyelvcsaládok szerinti felosztásban, idetartozónak veszi az összes szláv, a két balti: a lett és a litván, a román, az észt, a magyar, az albán és az újgörög kultúrát. […] Mivel nem földrajzi, hanem társadalomtörténeti fogalomról van szó, határai változnak.” (Uo.) Például az albán és újgörög a szerző szerint a XX. századtól már nem délkelet-európai, hanem mediterrán irodalomnak tekinthető; az utóbbi még inkább különleges az antik örökség miatt. A finn irodalmat a szerző – különösebb indoklás nélkül – eleve nem véli idetartozónak. „Mindig az összehasonlítás gyakorlatában kell eldőlnie (s e gyakorlatnak önmagáért helytállva bizonyítania), hogy mely jelenségek tartozhatnak együvé, s melyek nem.” (13. old.) Közép- és Kelet-Európa egy belsőleg tovább tagolható típus, „melyet többé-kevésbé hasonló történelmi körülmények alakítottak ki” (uo.). Ehhez a módszertani eljáráshoz, illetve eredményéhez a következő megjegyzéseket fűzhetjük:

1. Az együvé tartozás tényét valóban az összehasonlítás gyakorlatában kell bizonyítani. Az újgörög irodalomra vonatkozó állítás meggyőzőnek tetszik, az albánra vagy a finnre vonatkozó viszont – elemzés híján – kevésbé: az albán kultúra mediterrán jellege kapcsán a (horvát) dalmát kultúrát is föl lehetne idézni, a finn kultúra pedig elég sok rokon vonást mutat a balti népekével, így főleg a rokon észtekével.

2. Az elemzésbe vont népek végül is azok, amelyeket a történetírás szemlélete vagy Kelet-Európához, vagy ha nem ahhoz, akkor az ún. Köztes-Európához, a német és az orosz területek közti régióhoz sorol. (Ez utóbbit szokás Közép-Európának is nevezni, de ekkor a német „Mitteleuropa” koncepciójától megkülönböztetve, Hanák Péter kifejezésével egy „bennszülött” koncepció keretében.) A szerző az elemzések során gyakorlatilag egyetlen egységként kezeli „Közép- és Kelet-Európa” fogalmát, úgyhogy azt kell mondanunk: nyugodtan beszélhetne egyszerűen Kelet-Európáról is. (Maga is idézte másutt Engel Pál szellemes mondását, miszerint Közép-Európa az a térség, amely Kelet-Európában van, de Nyugat-Európában szeretne lenni.) Amely „közép- és kelet-európai” (vagy tehát egyszerűen: kelet-európai) egységet tényleg lehet aztán belsőleg tovább tagolni.

            Végül egy további nehézség, hogy a típus fogalma „jó adag önkényességet feltételez, […] mindig a történész konstruálja” (14. old.). Ezzel kapcsolatban a szerző a következő módszertani eljárást választja: „A képlékeny, sokszor megtörő, majd újrainduló, egymásba folyó és egymás mellett élő irányzatok szerinti tárgyalás révén képet kaphatunk a változások irányáról, de – az ajtón kidobott értékszempontot az ablakon visszahozva – úgy, hogy azokat a legnagyobb írók legértékesebb művei hordozzák.” (15. old.) Nincsenek „beskatulyázhatatlan” írók: „A nagy író kiteljesít egy bizonyos irányzatot (műnemet, műfajt, stílust, eszmét, témát stb.).” (Uo.) Mivel a szerző mindig ragaszkodik a tényekből való kiinduláshoz, a gyakorlat szempontjaihoz, ez az eljárás csakugyan nem vezet az előzetes konstrukciókba való belegyömöszölés ismert veszélyéhez.

            Összefoglalóan Bojtár leszögezi: „E módszer nagy előnye a nyitottság, hiszen hasonló vagy ettől merőben különböző, ezzel ellentétes metszeteket tetszés szerint bárki kikanyaríthat a közép- és kelet-európai irodalmakból vagy azok egy csoportjából. Remélem, hogy e tudományos-népszerűsítő könyvecske a fontosabb metszetek közül tartalmaz néhányat, s bizonyosan tudom, hogy a benne foglaltak sokszorosával egészíthető ki.” (16. old.) Ehhez legföljebb csak annyit tehetünk hozzá, hogy a „merőben különböző” vagy „ellentétes” metszetek alkalmasint nem szervetlenül odavetve kerülhetnek a szerző koncepciója mellé, hanem azt vagy megerősítve, vagy helyesbítve, vagy cáfolva: egyszóval a – legalábbis megközelíthető – tudományos igazság kutatásának keretében.

            A jelzett 16 miniesszé sorozata voltaképpen két nagy részre tagolható. Az első nagy rész (a sorozat első 6 darabja) az általános történelmi helyzet fölvázolása, melynek érvényességét a második nagy részben (a sorozat további 10 darabjában) szorosabb irodalomtörténeti elemzések demonstrálják.

            A [1] Megkésettség, elnyújtottság, stíluskeveredés című fejtegetés az elemzések tárgyául szolgáló két eszmetörténeti korszak: a fölvilágosodás és a romantika fogalma kapcsán leszögezi: „Mind a felvilágosodásnak, mind a romantikának különböző terjedelmű fogalmai léteznek, olyannyira, hogy pontosabb lenne többes számban beszélni róluk […]; sőt, sok mérvadó vélemény szerint használatuk emiatt megtévesztő, s ezért kerülendő.” (17. old.) A klasszikus kanti értelemben vett fölvilágosodás – írja a szerző – Nyugat-Európában a XVII–XVIII. században volt, „[a] mi régiónkban vitatható, hogy egyáltalán lezajlott vagy zajlott-e” (18. old.); a romantika pedig ott 1815-ben, 1830-ban, legkésőbb 1848-ban lezárult, az elemzett régióban a nemzetté válás folyamata kapcsolódik főleg hozzá, egyébként „másodlagos frissességű, több-kevesebb késéssel importált áru volt” (20. old.). A mindenütt jelen lévő megkésettség kettős: egyrészt a Nyugathoz képest, másrészt egymáshoz képest is fáziseltolódások vannak. Ezek azután elhúzódnak egészen a XX. századig, s emiatt stíluskeveredések jönnek létre, nem pedig tiszta formák. Nos, bár 1815-öt megelőzően Nyugaton is talán inkább preromantikáról lehetne beszélni, az ottani lezárulási dátum tényleg mindenképpen 1848. Mindenütt másutt azonban (talán még Észak-Európában is) valóban a szerző által jelzett és jellemzett kettős értelmű megkésettség érvényesül.

            A [2] A történelmi helyzet című fejezet a korszak (fölvilágosodás és romantika) szempontjából döntő jelentőségűnek minősíti a független Lengyelország bukását. Valóban: a harmadik lengyel fölosztás (1792) betetőzte azt a 400 éves folyamatot, amely a bolgár függetlenség elvesztésével (1393) kezdődött, s amelyben az ún. Köztes-Európa minden állama elveszítette vagy a szuverenitását, vagy az integritását, vagy mindkettőt. Korábbi fejlődésüket a környező nagyhatalmak gyöngesége tette lehetővé, azok megerősödésével viszont a kis államok nyomorúsága köszöntött be. Mint Bojtár írja: „Így jött létre az a légkör, melyben összekapcsolódott a nyers erőtől való indokolt rettegés a mucsai taktikázással, rövidlátó esélyleséssel” (28. old.) – hogy ti. melyik nagyhatalomtól kaphatnak előnyöket a területi viták eldöntésében. Az ún. kongresszusi Lengyelország helyzete az egész térségre nézve jellemző: formálisan független állam, csak perszonálunióban Oroszországgal, de minden szuverén attribútuma csak látszat. „A hazugság keresztül-kasul áthatotta az életet” (31. old.). Magyarországra nézve ugyanezt így fejezte ki Széchenyi: „Statusviszonyainkban meg nem szűnő ellentétben van a de facto az ex principio-val” (idézve 33. old.). Ez a kettős látás aztán szükségképpen vagy megalkuvó reálpolitikához, vagy meggondolatlan lázadáshoz vezet. E helyzetből fakad továbbá „a nemzeti valóság hiánya” (35. old.): „Nyugaton a polgári nemzetállam szülte a nemzeti tudatot, s kísérte ezért a »büszke vagyok« érzése, míg nálunk a polgári nemzetállam hiánya hozta világra, s kísérte az »irigy vagyok« érzése, amiből logikusan következett azután az önáltatás, a »nemzeti karakter« feldicsérése.” (36. old.)

            A következő két fejezet szorosabban összefügg. Miután a [3] A nyelvpolitikai helyzet című pont bemutatja, hogy az „egységes nyelvre és önálló államra törekvő népek” (39. old.) szerteszórva éltek, s különféle más nyelvekkel ütköztek, a [4] Államnemzet – kultúrnemzet című pont a jelzett törekvés elvi nehézségeit ismerteti. A térségben a „francia” államnemzet (Montesquieu) és a „német” kultúrnemzet (Fichte) mintáját „a pillanatnyi történelmi helyzetnek és érdekeknek megfelelően váltakozva alkalmazták” (64. old.). Az alapvető mégis a kultúrnemzet eszméje volt, amit Wybicki híres Légiós dala (a lengyel himnusz) így fejez ki költőileg: „Nincs még veszve Lengyelország, / Amíg mi élünk.” Világos, hogy ahol az állam elveszett vagy éppenséggel létre sem jött, a kultúrnemzet eszméjének kell dominálnia. „Nyilvánvalóak ennek a felfogásnak az előnyei az országgal, állammal, intézményekkel nem rendelkező közép- és kelet-európai népek számára. De vannak beláthatatlan és iszonyatos következményekben megvalósult veszélyei is: a nemzet fogalma túlságosan szubjektivizálódott, a törvény normái alól sokszor kicsúszó érzelmi kérdéssé vált, hisz a nemzeti karakter, a kollektív »én«, a »mi« köréből bármikor ki is lehetett rekeszteni embercsoportokat.” (65–66. old.) Az asszimilációt úgymond csak tettető idegenek lesznek a fő ellenségek: így elsősorban az asszimilált (éppen az asszimilált!) zsidók.

            Kár, hogy a szerző nem tér ki a két nemzetfogalom történeti alakulásának további vonatkozásaira, például Meinecke klasszikus elemzése nyomán. Arra a tényre elsősorban, hogy az állami egységre alapozódó államnemzet is követelni kezdi előbb-utóbb az egységes nemzeti kultúrát (erről sokat tudnának mesélni például a franciaországi nemzetiségek), illetve hogy a kultúra egységére alapozó kultúrnemzet is mindig előáll a maga politikai (állampolitikai) követeléseivel. Erről a szerző maga is ezt írja: „A kultúrnemzetet a nemzetkarakter ideologikus eszméje szervezi egybe és kanonizálja: a fogalmat sajátos politikai színezetű normák építik körbe.” (62. old.) Mivel a fölgyorsított modernizáció követelményei nyomán mesterségesen jött létre, ezért válik veszélyeztetett és bizonytalan, „görcsös nemzettudattá” (63. old.). Nyelvi, helyesírási kérdésekből így politikai kérdések lesznek… Nemesi nyelv, paraszti nyelv, városi nyelv elválik egymástól (tipikusan pl. Litvániában: lengyel–litván–német/jiddis; de ugyanígy Magyarország nemzetiségi területein is). A nyelvi zűrzavar szüli voltaképpen az egységes irodalmi nyelv utáni vágyat is – de nemcsak azt, hanem mellette még a „nemzetjellem” trónra emelését, valamint az ősi jogok, meseszerű elméletek hangoztatását. Az egyes országok fejlődésében a „fáziseltolódást mi sem szemlélteti jobban, mint hogy nagyjából mikorra fejeződött be a modern irodalmi nyelv megteremtése, s ennek nyomán mikor jelentkezett az első igazán jelentős író és a romantika, vagyis mikor zárult le a szűkebb értelemben vett felvilágosodás” (76. old.).

            Az [5] Felvilágosodás vagy nemzeti újjászületés? című fejezet szorosabb értelemben is exponálja és részletesen demonstrálja, hogy a térségben már a fölvilágosodás korszakát és eszmevilágát is a nemzetté válás (az önálló nemzetté válás) problémái befolyásolják – ami azután a romantikában még erőteljesebben jut érvényre. A fölvilágosodás egyik alapeszméje, az egyén önállóságának, szabadságának, tudatosságának eszméje ezért szükségképpen háttérbe szorul. „Mi az oka nemzeti és egyéni sorsok ilyen kuszaságának, a sok félbemaradottságnak, kialakulatlanságnak, töredékességnek? A válasz kurtára fogva az, hogy Közép- és Kelet-Európában nemzet és személyiség nem egymást támogatva, harmonikusan formálódott, hanem gyakran egymás ellenében, nemegyszer a megsemmisüléssel fenyegetve egyik a másikát.” (83. old.) Egyéni és nemzeti szabadság ellentétében itt mindig a nemzeti eszme gyűrte maga alá az egyéniséget (vö. Kölcsey: „A haza minden előtt!”); nem az individuum, hanem a kollektívum a fontos. Maguk az írók is aggódnak, eleget tesznek-e a tőlük elvárt nemzeti „szolgálatnak”; tipikus (mintegy önmaga paródiájaként ható) példa erre Mácha kollektivista dedikációja az individualista Májushoz.

            Az első nagy részt lezáró fejezet – [6] Az orosz különút – rámutat, hogy az újkorban fölemelkedő és éppen a tárgyalt korszakban nagyhatalommá emelkedő, bár társadalmi viszonyait tekintve elmaradottabb, de szuverenitását csaknem folyamatosan megőrző Oroszország nemzeti jellegzetességei radikálisan eltérnek Köztes-Európáétól. A nemzeteszme itt ugyanis nem frusztrált jellegű. Egyén és közösség ellentéte itt „polarizálódhatott a maga meztelenségében”: így cél lehet visszaszorítani az „elnyomó államrezont” (102. old.), bár ugyanakkor az egyéni szabadság hirdetői is „hazafiasan” azonosulnak a cári birodalom érdekeivel – Puskintól és Lermontovtól Gogolig és Dosztojevszkijig. A kultúrában másutt a „nemzeti színház” például nagy szerepet játszik, de Oroszországban, a Nyugathoz hasonlóan, az udvari színjátszásból nő ki az a színházi kultúra, amely az orosz dráma kifejlődésének alapja lesz. Még fontosabb, hogy a regény műfajának kialakulási föltételei, a „nagy társadalmi tér és hosszabb történelmi idő” (104–105. old.), itt megvannak. Még a sajátos orosz frusztráltság, az egyéni „feleslegesség” elleni küzdelem is csak eleinte központi téma, mert később „olyan hősökkel találkozunk, akik az emberiség ügyét képviselik”: e világlátás szerint ugyanis „van egyetemes törvény, és az ember dolga, hogy ennek a törvénynek megfeleljen” (109. old.). E jellemvonást a fiatal Lukács annak idején gyakorta hangsúlyozta (magyar) kultúrkritikai írásaiban.

            A második nagy rész négy szorosan egybetartozó fejezettel kezdődik. A [7] A nyelvújítás rámutat, hogy a térségben ez a kérdés a fölvilágosodás és a nemzeti érdek találkozása volt a klasszicizmus szellemében: nyelvtanok és szótárak, folklórgyűjtemények és fordításirodalom alapozza meg az irodalmi fejlődést. Ugyanis, mondja [8] A nyelv előtti irodalom, irodalmi nyelv híján csak „előirodalom” lehetséges (127. old.). A fölvilágosodáshoz kapcsolódó irodalmi stílusról szól a [9] A klasszicizmus című pont, amely az általános vonások mellett bemutatja az itteni sajátosságokat is: az ősi múlt központi kérdés lesz, nemcsak megszépítés, de hamisítás tárgya is (ősi nemzeti énekek, történeti eredetmítoszok misztifikációi). Végül ehhez kapcsolódik a [10] A szentimentalizmus című pont is, mivel a szentimentalizmus (avagy preromantika) „nem tagadása, hanem sokkal inkább folytatása-kiegészítése a klasszicizmusnak” (145. old.). Az összefüggés két oldala, hogy a klasszicizmus a társadalmi érzelmek konvencionális kifejeződése, a szentimentalizmus viszont az egyéni érzelmeké.

            A következő korszakkal, a romantikával több fejezet is foglalkozik. Elsőként a [11] A romantika című. Ez megállapítja: „A romantika a közép- és kelet-európai irodalmak első nagy összefoglalása.” (167. old.) Mégpedig mind esztétikai, mind társadalmi-nemzeti vonatkozásban. Ám a hangsúlyokat nem az esztétikai, hanem a nemzeti vonatkozásokra helyezik. „A romantikus történetfilozófia és irodalom a kollektív és egységes személyiségként felfogott nemzet köré egész eszmerendszert épített: a nemzetvallást, amelyben a legfőbb transzcendencia, Isten helyét a nemzet eszméje foglalta el.” (187–188. old.). A legjellegzetesebb példa, amikor Mickiewicz Ősökje („a világirodalom e talán legromantikusabb műve”, 192. old.) egy helyen Lengyelországot a megfeszített Krisztusként vizionálja.

            E fejezet folytatása azután először is a [12] A romantika felbomlása című pont, amely rámutat, hogy a szorosabb értelemben vett romantika fölbomlása után elemei tovább élnek, s ezt konkrétan bemutatja egyrészt a [13] A világdráma. Madách Imre és Zigmunt Krasinski című pont, „a romantikából kiszakadt romantikus meteorpáros” (205. old.) alkotásainak elemzése, akiknél a nemzet eszméje formálisan hiányzik ugyan, de „a leghangsúlyosabb pontokon elő-előbukkan” (216. old.); és a [14] A kiátkozott költők: Cyprian Norwid és Mihail Eminescu című pont, a forradalmi és függetlenségi remények meghiúsulása után föllépő reménytelenség bemutatása. Tulajdonképpen folytatás a [15] A történelmi regény című pont is, bár inkább a romantika elsekélyesedése volt ez a műfaj, amelyben „a jelen frázissá koptatott eszményeit egyszerűen a múltba helyezik” (255. old.). A szerző éleslátó elemzésekkel mutatja ki, hogy itt ténylegesen nem is „valódi” történelmi regényekről, hanem kalandregényekről, ifjúsági regényekről van szó – melyek ilyenként a mai napig hatásosan (például filmföldolgozások által is megerősítetten) funkcionálnak, s alakítják a – hamis – történelmi köztudatot.

            A térség és a korszak igazán reprezentatív műfaja a következő fejezet – [16] A „klasszikus” nemzeti líra – elemzéseinek tárgya. Ennek értékei a romantika és a realizmus bizonyos elemeinek egyesüléséből származnak – amennyiben egyáltalán lehet „realista” líráról beszélni. A szerző szerint bizonyos értelemben igen: „Ahhoz, hogy realista líráról beszélhessünk, a történelmi realizmusfogalom helyére valamiféle esztétikai realizmusfogalmat kell becsempészni. Ezt teszi minden »naiv« olvasó, aki valósághűnek talál valamely lírai verset, s ezt teszik az »örök realizmus« elméletének könyvtárnyi fejtegetést összeírt hívei is.” (264. old.) A szerző igencsak ritkán érint esztétikai kérdéseket, a magam részéről azonban figyelemre méltónak találom, amit a naiv olvasók és a realista esztéták nézőpontjának egybeeséséről mond. Egyébként nem esztétikai, hanem irodalom- és eszmetörténeti összefüggések fölmutatása a dolga. És ezeket plasztikusan megkapjuk: „Az igazsághoz azonban az is hozzátartozik, hogy a romantikából a realizmusba átvezető történelmi út során az egész irodalom hangnemében érzékelhető bizonyos lassú átalakulás; a mindkét irodalmi irányzat alapját szolgáltató liberális eszmerendszerben a nemzeti eszmét fokozatosan a társadalom demokratizálásának gondolata váltja fel, szorítja ki. A valóságban lezajló változások tükreként, melyek végül is a pozitivizmus kínkeserves győzelméhez vezettek Közép- és Kelet-Európában is, a művészet egésze prózaibb, tárgyiasabb lett.” (270. old.)

            Ez utóbbi gondolat folytatódik az Összegzés helyett című rövid, ám annál hangsúlyosabb utószóban is. Itt a szerző két megjegyzést tesz. Az egyik: utalás arra, hogy a felvilágosodás és a romantika nemcsak pozitív jelentésű; negatív oldala is van (l. Horkheimer–Adorno, illetve Carl Schmitt). A másik: valamiféle mérleg megvonása. „[M]iként lehetne megvonni a közép- és kelet-európai irodalmak mérlegét a tárgyalt időszakban?” – teszi föl a kérdést, és így válaszol: „Talán azt mondhatjuk: elsősorban a mozgékony, a pillanatot megörökítő líra révén – így részint mindjárt a nyelv börtönébe is zárkózva – sikerült felkerülniük a goethei értelemben vett világirodalom térképére, de nem tudtak ott állandó helyet biztosítani maguknak.” (278. old.) Itt és most valójában azonban csak a köztes- („közép”-) európai irodalmakról van szó, ugyanis az orosz irodalomra (Dosztojevszkijre, Tolsztojra, Csehovra) ez a megállapítás nyilvánvalóan nem vonatkozik. De Bojtár szerint van egyetlen kivétel, egyetlen abszolút világirodalmi nagyság a köztes-európai térség irodalmában is, mégpedig a Švejk, „amely a tágan értelmezett felvilágosodás mindkét eszményének: a szabad személyiségnek és a népek békés családjában boldogan élő független nemzetnek a csődjét ábrázolja” (uo.). Bojtár zseniális meglátása szerint Švejk „mintává vált, olyan sorstípussá, örök emberi magatartásmodellé, mint Odüsszeusz, Don Juan vagy Faust. Ezt adtuk Európának, a világnak: a švejkséget, a túlélés művészetét, a Történelem átrázásának tudományát” (278–279. old.).

            Hát igen. „Hazát és népet álmodánk” – írta annak idején a költő. A túlélés művészetére kellett ébrednünk. És hogy mit lehet tenni ezzel a kiábrándító realitással, arra nézve leginkább talán (Bojtár Endre remélhető egyetértésével) e klasszikus mondat kívánkozik ide: „Hetet bele, mint Szarajevóban!”