A könyv nem általában a hit (a vallásos hit) és a tudás (a tudomány)
viszonyáról szól, hanem egyes konkrét kérdésekről (ezeket lásd később),
amelyekről általában két (esetleg három) többé-kevésbé eltérő világnézetű tudós
(szakember) fejti ki a véleményét. Közben hallgatói kérdések is szerepelnek és
moderátori megállapítások, összefoglalások is (a moderátor feltehetőleg a kötet
szerkesztője volt, de ez nincs jelölve a könyvben). a tanulmányok eredetileg előadás formájában hangzottak el a
Szegedi Tudományegyetem, illetve a Bécsi Magyar Diákok Egyesülete által
szervezett vitaesteken.
Végül is hat tanulmányról van szó,
de ez valójában öt témakört jelent, mert az első két írás ugyanarról a témáról
szól és ugyanaz a címe is: „Véletlen vagy teremtés, avagy kockázik-e az Isten?”
A szerzők pedig az első esetben E. Szabó
László (tudományfilozófus) és Weissmahr
Béla (jezsuita filozófus), illetve a másodiknál Kampis György (tudományfilozófus) és Tóth Mihály (filozófus). Mindenek előtt E. Szabó László szerint a
tudományt az „igaz-téves” kategóriapár, míg a vallást és a moralitást a „jó-rossz”
jellemzi, míg Weissemahr véleménye, hogy „…az igazság a legalapvetőbb érték az
ember számára”. „Itt tehát az igaz és a jó egybeesik. Azt persze elismerem, hogy
az igaz és téves kérdését a jó és rossz kérdésétől a részlettudományok terén
meg kell különböztetni.” Ezen vélemény szerint tehát az igaz-téves és a
jó-rossz nincsenek annyira külön síkban, annyira távol egymástól, akkor se, ha
a két kategória-páros, ill. a velük való foglalkozás nem ugyanaz. Másrészt Szabó
szerint bizonyos értelemben a modern fizika eredményeinek félremagyarázása,
hogy azok visszavezetnek a vallásos világnézethez. Weissmahr ezzel lényegében
egyetért és az un. antropikus elmélet, amely szerint – röviden szólva – az
egész világmindenség törvényei úgy lettek kialakítva, hogy az ember
megjelenhessen, „sem hatja meg”. Érdekes megállapítást tesz különben arról,
hogy „kényszerítő erejű bizonyítás” nincs a filozófiában, t.i. a bizonyítás a
premisszák elfogadásán nyugszik. Mindezen túlmenően azonban megállapíthatjuk,
hogy tulajdonképpen egyik vitatkozó fél sem ad igazán kézenfekvő feleletet a
fejezet címében felvetett kérdésre.
Az előbbi kérdésre különben a következő, ugyanolyan című tanulmányban
Tóth Mihály azt a meglepő feleletet fogalmazza meg, hogy „…Einstein ugyan nem
tudta elképzelni, hogy Isten kockajátékos, viszont léteznek a huszadik század
teológiai gondolkodásában olyan feltevések, amelyek az Istennek a világgal való
kapcsolatát el tudják képzelni egy játékos módjára…”, persze – hangsúlyozza a
továbbiakban – pozitív értelemben. Kampis többször visszatérve a keleti
vallásokra kifejti, hogy számos olyan kérdést, amellyel mi birkózunk, nem is
lehet, nem is érdemes feltenni náluk.
A vita folyamán mindketten
figyelemreméltó megjegyzéseket tesznek a tudományra vonatkozólag. Kampis
szerint: „A tudományfilozófia a természettudományokat egy kicsit másként nézi,
mint a természettudományok általában önmagukat. Ebből számtalan feszültség
keletkezik, a természettudósok azt gondolják, hogy ők már csak tudják,
kicsodák, micsodák, azt hiszik, hogy saját magukat ismerik a legjobban”. ezzel kapcsolatban viszont minden
bizonnyal igaza van Feyerabendnek, hogy (a természettudósok – B.D.) nem sokat
törődnek azzal hogy mit állapítanak meg róluk a tudományfilozófusok, mint ahogy
a madarakat se befolyásolja az ornitológusok véleménye. Tóth Mihály viszont a
következőket hangsúlyozza a tudománnyal kapcsolatban. „A tudomány valódi
igazságainak az egyik legfőbb ismérve az, hogy önkorrekcióra képesek. amikor egy tudós vagy egy tudományos
közösség elkezdi a tudományos igazságokat zárt, kizárólagos igazságként
hirdetni, akkor abban a pillanatban megszűnik az én szememben tudományos
közösség lenni.” Az „önkorrekció”, mint a tudomány egyik lényegi ismérve
különben Karl Popper tudományfilozófiájában is lényeges szerepet kap.
Közben Kampis részéről további
érdekes megállapítások is megfogalmazásra kerülnek. Éspedig: „…az anti-technokultúrának a prófétái
ugyanazon a számítógépen írják az anticikkeiket,
mint a prokultúrának a szószólói.
Ugyanazon a repülőgépen utaznak konferenciára, hogy szidják ezt az egész
világot.” Illetve, hogy „…a gazdag országokban az kerül sok pénzbe, ami
régebben ingyen volt: a tiszta levegő, a tiszta víz, a nyugodt környezet, az,
hogy a zöldben éljél állatok és növények között.”
a következő tanulmány („Elmosta-e az özönvíz az evolúciót? Darwinizmus és
(neo)kreácionizmus”) szerzői Kókay József (geológus), Szónoky Miklós (geológus)
és – már az előző vitában is szereplő – Tóth
Mihály (filozófus). A kreácionizmus különben egy Amerikából elindult
mozgalom, amely szerint a bibliát betű szerint kell érteni, így a
teremtéstörténetet is.
A vitatkozók meglehetősen
egyetértenek abban, hogy a bibliai „…szövegek eredeti szándékukat tekintve nem
természettudományos leírásnak készültek, és nem is valamiféle csodálatos
emlékezet révén az ősidők óta megőrzött krónikát tárnak elénk, hanem egy
teológiai tanítást.” (Tóth Mihály) „a bibliai történeteknek, mint az özönvíznek is, mindig erkölcsi mondanivalójuk
van az emberek számára.” (Szónoky Miklós) Megegyeznek tehát abban, hogy az
evolúció a természettudomány területe, az un. teremtéstan pedig teológiai tanítás.
Az pedig nagyon fontos, ahogy Tóth Mihály megállapítja, hogy: ”Nincsen olyan
egyházi kijelentés, ami tagadná akár az evolúció, akár más elmélet
létjogosultságát. Mindazonáltal ahogyan II. János Pál pápa nyilatkozott a kérdésről
1996-ban, az szerintem éppen ellentétes értelemben volt szerencsétlen
megfogalmazás, mert ha jól emlékszem, valami olyasmit mondott, hogy a Katolikus
Egyház szerint az evolúció már több, mint tudományos feltevés.”
Kókay József által megfogalmazott következő megállapítást pedig szinte
„kőbe is lehetne vésni”. Eszerint: tévedés azt hinni, „…hogy a
természettudományok által feltárt adatokat, felállított elméleteket a vallásos
hit segítségével lehet megrostálni, elbírálni. Ez ugyanolyan tévedés, mint az
ellenkezője, mikor természettudományokra hivatkozva akarnak hitbeli kérdések
között eligazodni.”
A következő tanulmánynak egy
szerzője van: Bölcskei gusztáv (teológus), aki a
protestáns etika szempontjából közelíti meg a kérdést („Hit és tudomány
viszonya protestáns etikai nézőpontból”). A teológia és a természettudomány
kapcsolatát szerinte három különböző tipológia fejezi ki. A restriktív a két
területet mereven szétválasztva kezeli, az expanzív a természettudomány
módszereivel próbálkozik a teológiában is, végül a közvetítő elismeri a két
terület öntörvényűségét, de törekszik a kölcsönös megértésre. A tárgyalásból kiérezhető,
hogy a szerző ezzel a harmadik típussal ért egyet: „…a teológia ne közelítsen
előítélettel a tudományos eredmények világa felé, de ugyanezt várhatjuk el a
másik oldaltól is.” Végül elgondolkodtató az a megállapítása, hogy „…azt sem lehet bizonyítani, hogy a középkor
világképe vagy ideológiája geocentrikus lett volna. Ha már egyáltalán beszé-
lünk valamilyen-centrikus világképről a középkorban, akkor az sokkal inkább
teocentrikus volt…”
Czeizel
Endre (orvos-genetikus) és Somfai
Béla (jezsuita erkölcsteológus és bioetikus) vitaestjéből született a kötet
legterjedelmesebb tanulmánya. („Etika és genetika, avagy meddig és ne
tovább?”). Megállapíthatjuk, hogy mindkét szerző esetében a maguk szempontjából
nem csak érdekes, de kifejezetten meglepő, nem várt kijelentések is elhangzanak.
Pl. a gyermek nemének megválasztásával kapcsolatban azt írja Czeizel, hogy ez nálunk
tényleg hasznos lehetne, de más társadalmakban egy ilyen lehetőség igen nagy
veszéllyel járhat. Indiában egy felmérés szerint 1000 nőből 996 fiút akarna,
Kínában pedig mióta csak egy gyerek engedélyezett egy családban 100 lányra 111
fiú esik, a normális körülmények között szokásos 106 helyett.
Ugyancsak Czeizel írja a
következőket: „A hetvenes években, amikor televíziós lehetőséget kaptam, magam
is azt hittem, hogy a magzati diagnosztika hatalmas előrelépés. Mostanában
azonban havonta 5-10, huszadik hét körüli rendellenes magzat elpusztításához
kell asszisztálnom, és ez egyre nagyobb lelki terhet jelent.” Még ezen is
túlmutat következő megállapítása, ill. megjegyzése. „…megengedhetetlen balgaság
azt kimondani, hogy a szülőknek nincs joguk fogyatékos magzat világra
hozásához.” „…ha Magyarországon kiderül a magzatról, hogy Down kóros, akkor a
szülőknek csak 3 százaléka tartja meg. Az Egyesült Királyságban viszont ez az
arány 16 százalék. Ők az én szememben sokat nőttek, mivel jobban tisztelik az
emberi életet és a fogyatékosokat is képesnek tartják a társadalomba való
beilleszkedésre.”
Nagyon fontos, amit Czeizel az un. magzatvédő
vitaminokról mond. Ezekkel a születendő gyerek idegrendszeri károsodásainak mintegy
90%-át, de a súlyos rendellenességeknek is legalább egyharmadát ki lehetne
védeni, de míg ezek felfedezése esetén a magzatkorban a terhességmegszakítást
támogatja hazánkban az egészségbiztosító, a vitamin kezelést nem. Fontos még,
hogy ez utóbbi akkor igazán hatásos, ha már a fogamzás előtt elkezdik.
Nem kevésbé meglepő dolgokat
olvashatunk Somfai Bélánál. Így: „…az egyik legfontosabb orvosi eredmény volt a
fertőző betegségek terjedésének megfékezése tiszta víz és szanitáció segítségével.
Ugyanakkor ez a két tényező játszott nagyon fontos szerepet az azóta kialakult
népességrobbanásban.”
Még megdöbbentőbb a következő
álláspontja. Van olyan eset, hogy „…a családnak a történelméből heterológ
inszeminációval, azaz a házasságon kívülről származó ondósejtekkel ki lehetne
iktatni…az öröklött rendellenességet, az ő történelmüknek ezt a nagyon sötét
oldalát. Ez kivételes eset. Ebben én személy szerint semmiféle nehézséget nem
látok. Megfelelő beleegyezés az adományozó és a befogadó házastársak és
családtagjaik részéről persze szükséges lenne. Ezt hajlandó vagyok megvédeni a
katolikus állásponttal szemben is. Az erkölcsi szabályok alóli kivételek
lehetősége visszamegy Szent Tamásra és a korábbi erkölcsideológiai
gondolkodásmódra.”
Talán még megdöbbentőbb Somfai
álláspontja azzal kapcsolatban, hogy mikor válik az embrió emberré. Itt azt
hangsúlyozza, hogy az erkölcsi megítélésnek is változnia kell, a tudományos
eredmények gyarapodásával, változásával. Egyik felfogás szerint az emberré
válás az ivarsejtek egyesülése pillanatától következik be. „…II. János Pál és
Pápai Életvédő Tanács egy ideig azt is mondta, hogy a fogamzás pillanatától
létrejön a személy. Ezt a megállapítást azonban ma már nem lehet hallani
hivatalos egyházi nyilatkozatokban.” A másik vélemény a következő. „Lényeges
különbség van az emberi státusz kérdésében az anya testén belül fejlődő élet és
a testen kívül létrehozott élet között. Az embrió, amit nem ültetnek vissza az
anyaméhbe, 14-21 napon belül elpusztul. Ahhoz tehát, hogy valaki a személlyé
válás útjára lépjen, az anyjával intenzív kapcsolatba kell kerülnie. Ez az
intenzív kapcsolat a fogamzás folyamatának lezáródásával 14-15 nap alatt alakul
ki. Kezdőpontja vitatott, a tudományos világ által elfogadott 15 napos
határvonal indokoltabb álláspont, mint az mondani, hogy az ivarsejtek egyesülésével
létrejövő sejtmagban kialakuló genetikai információ meghatározza az
egyediséget.”
Mindezek után érthető Czeizel
Somfaira vonatkozó megjegyzése, amely szerint „…sokkal nehezebb vitatkozni
vele, hiszen nézeteink sokkal közelebb állnak egymáshoz.”
Az utolsó vitaest résztvevői Lányi András (filozófus, humánökológus)
és Papp Sándor (környezetkémikus), a
vita tárgya pedig korunk nagyon aktuális problémájára a környezetvédelem
(„Ökológia és kereszténység.”). A szerzők („vitatkozók”) lényegében
egyetértenek abban, hogy: „Minden korábbi civilizációs korszakhoz képest három
döntő változáson ment keresztül a huszadik században az euro-amerikai
emberiség. Törekedtünk arra, hogy tétlenek lehessünk, magányosak lehessünk, és
tudatlanok maradhassunk.” (Lányi András) A kiutat keresve viszont „…az emberi
létezés értelmét és célját újra kellene fogalmazni, ami vagy új elképzelések
megfogalmazását jelentené, vagy egy kicsit vissza kellene nyúlni a
tradíciókhoz, és megtalálni azt, ami ebbe az irányba vezetheti az embert.” (Papp
Sándor).
A kitűnő és gondolkodásra serkentő
könyv névmutatóval és a szerzőkre vonatkozó rövid információval zárul.
Berényi Dénes
Dr. Berényi Dénes