A magyar zenebarát számára nem ismeretlen Hans Heinrich Eggebrecht (1919-1999) munkássága. A drezdai születésű zenetörténész, aki a Freiburg im Breisgau-i egyetemen tanított, honfitársával és kollégájával, Carl Dahlhausszal közösen szerkesztette azt a modern szellemű, tömör zenei lexikont, melynek magyar változatát (Brockhaus-Riemann Zenei lexikon) idehaza a lexikográfia eddigi utolsó ilyen tárgyú vállalkozásaként vehettünk kézbe három kötetben, a nyolcvanas években, a Zeneműkiadó jóvoltából.

Szintén Dahlhausszal közösen jegyzi Eggebrecht azt a karcsú könyvet, mely Mi a zene? címmel jelent meg magyarul 2004-ben, az Osiris gondozásában. A szándék mindkét esetben nyilvánvaló: a tudós egyrészt kilép saját szűkebb szakterületéből (Eggebrechtnél ez Schütz és Bach, a protestáns egyházzene, a bécsi klasszika és Mahler volt), és átfogó igénynyel szól általános problémákról, másrészt lelép a katedráról, hogy a nagyközönséget segítse hasznos kézikönyvekkel. (Az elvont tudományosság köréből való kilépés rokonszenves igénye Eggebrechtet amúgy is jellemezte: munkásságának fontos fejezeteként tartják számon a párbeszédet, melyet a nyilvánosság előtt a kortárs német zeneszerzés olyan képviselőivel folytatott, mint Wolfgang Rihm vagy Karlheinz Stockhausen.)

Eggebrecht 72 évesen, 1991-ben adta közre A Nyugat zenéje - folyamatok és állomások a középkortól napjainkig című munkáját. Vállalkozása némiképp szembefordul a kor tendenciáival, hiszen a nagy történeti összefoglalások a XX. század második felétől már többnyire nem egy-egy magántudós egyéni vállalkozásaként, inkább csapatmunka eredményeként jöttek létre: a többszerzős korpuszok egyrészt elfogulatlanságot ígérnek, másrészt a specializálódás korában mindenki a Nagy Egész egy-egy részterületén járatos. Eggebrecht egymaga írta meg a nyugati zene történetét, munkája mégis abszolút korszerű, s ezt nemcsak a modern zenetudományra jellemző gondolkodás- és ábrázolásmód garantálja, hanem a kötet sajátos szerkezete is: a történeti fejezeteket a szerző úgynevezett Elmélkedésekkel tagolja, melyekben ismételten kilép a főszöveg medréből, és elméleti - esztétikai, módszertani, terminológiai, filozófiai - fejtegetéseket vet papírra. Vérbeli posztmodern gesztus ez: a könyv kereskedelmi szlogennel élve kettő az egyben - egy zenetörténet, és benne szakaszosan elhintve egy másik, teoretikus munka, melyben a muzikológus magára a zenetörténet-írásra, a zenéről való gondolkodás alapkérdéseire reflektál. Ha úgy tetszik, a pozitivista adatközlés és az elméletalkotás kettősségét sikerül így Eggebrechtnek egy könyvben egyesítenie. Hasonló szintézisteremtő gesztus, hogy a kötet - műfajában ritka módon - egyszerre elégíti ki a nagyközönség olvasmányigényét és a tudóstársadalom szakszerűség iránti kívánalmait. A mintegy 800 oldalas művet, melyben a szerző Arezzói Guidótól, Leoninustól és Perotinustól Cage, Boulez és Ligeti nemzedékéig követi a nyugati zene útját, számos kottapélda és kép illusztrálja, név- és tárgymutató egészíti ki. A három fordító (Czagány Zsuzsa, Ignácz Ádám, Nádori Lídia) nyelvhasználatában nem mutatkozik törés (a szakmai ellenőrzést Pintér Tibor végezte): úgy tetszik, valamenynyiüknek sikerült belehelyezkedniük Eggebrecht sajátos stílusába, melyben izgalmasan egészíti ki egymást a jelentős filozófiai-esztétikai alapozásra utaló szókészlet és az olykor meglepő, "civil" közvetlenség.