2009. ősz
Hiánypótló, nagyszerű és rendkívül inspiráló Eggebrecht hiányos zenetörténete.
Hiányos, hiszen „csak” (miként az alcím
mondja) folyamatokat és állomásokat mutat meg, „csak” a középkortól napjainkig, és „csak” a Nyugatra vonatkoztatva. Nem beszél az ókorról, az Európán kívüli
zenékről. Ez a zenetörténet (ideértve még a névmutatót is) nem ismeri Donizettit. Rossinit csak egyszer említi, Schubert ürügyén, Puccinire egy félmondat vonatkozik. E könyv alapján nem létezik Csajkovszkij, Muszorgszkij,
Dvořák, Grieg vagy Sosztakovics zenéje. Mondhatnánk, hogy német szemléletű
zenetörténettel van dolgunk, de inkább fogalmazzunk úgy, hogy Eggebrecht „csak” arról beszél, amiről
valóban van mondanivalója, s ebből a szempontból ez a zenetörténet nagyon is latin. Ő maga így fogalmaz a fülszövegben: „Az egyén, a valós, konkrét ember számára a zenetörténet nem az, amit lehetőség szerint a maga teljességében a könyvekben talál, hanem az, amit magáévá tett és
sajátjaként hordoz, s csak azt teszi magáévá, amit maga megtapasztal, átél. Ezért a könyv koncepcionális alapelve a zenetörténet megélése.” Azt hiszem, hogy
Eggebrecht történetírói maximáját érdemes lenne elvvé tenni a zenetörténet tanításában is, könyvét pedig elsajátítandó és vitatandó alapműként a növendékek figyelmébe ajánlani.
A könyv időrendbe
szedett témák szerint tárgyalja a Nyugat zenéjét. Egy-egy
részfejezethez elmélkedések kapcsolódnak,
szám szerint tizenöt. Ezek az elmélkedések néha csak lazán, asszociatív módon kapcsolódnak a közvetlen előzményhez. Például a Bach-fejezethez Eggebrecht a Zene és életrajz című elmélkedést
kapcsolja, melyben fontos történeti, módszertani kérdésekről gondolkodik; miként kell kezelni a biográfiát, van-e relevanciája a műalkotások szempontjából, milyen filológiai, hitelességi kérdések vetődnek
fel, rekonstruálható-e egyáltalán egy alkotó
személyisége. Mit tekintsünk hiteles arcképnek: a művek vagy a dokumentumok alapján kirajzolódó
portrét? Mindezen megfontolások pedig miként érvényesíthetők
például Bach esetében?
A tizenegyedik elmélkedés (a Beethoven-fejezet után következik) az egyik legbriliánsabb. Nem kétséges, hogy a Zenetörténet-társadalomtörténet című elmélkedésnek
egy olyan életmű tárgyalása után van helye, mely életmű alapjaiban forgatta fel a zenetörténetet, mely életmű paradigmatikusan
érzékelteti a felfordulóban lévő társadalom kondícióit - és ezúttal Eggebrecht mindössze
egyszer említi Beethoven nevét.