Hiánypótló, nagyszerű és rendkívül inspiráló Eggebrecht hiányos zenetörténete. Hiányos, hiszen „csak” (miként az alcím mondja) folyamatokat és állomásokat mutat meg, „csak” a középkortól napjainkig, és „csak” a Nyugatra vonatkoztatva. Nem beszél az ókorról, az Európán kívüli zenékről. Ez a zenetörténet (ideértve még a névmutatót is) nem ismeri Donizettit. Rossinit csak egyszer említi, Schubert ürügyén, Puccinire egy félmondat vonatkozik. E könyv alapján nem létezik Csajkovszkij, Muszorgszkij, Dvořák, Grieg vagy Sosztakovics zenéje. Mondhatnánk, hogy német szemléletű zenetörténettel van dolgunk, de inkább fogalmazzunk úgy, hogy Eggebrecht „csak” arról beszél, amiről valóban van mondanivalója, s ebből a szempontból ez a zenetörténet nagyon is latin. Ő maga így fogalmaz a fülszövegben: „Az egyén, a valós, konkrét ember számára a zenetörténet nem az, amit lehetőség szerint a maga teljességében a könyvekben talál, hanem az, amit magáévá tett és sajátjaként hordoz, s csak azt teszi magáévá, amit maga megtapasztal, átél. Ezért a könyv koncepcionális alapelve a zenetörténet megélése.” Azt hiszem, hogy Eggebrecht történetírói maximáját érdemes lenne elvvé tenni a zenetörténet tanításában is, könyvét pedig elsajátítandó és vitatandó alapműként a növendékek figyelmébe ajánlani.
A könyv időrendbe szedett témák szerint tárgyalja a Nyugat zenéjét. Egy-egy részfejezethez elmélkedések kapcsolódnak, szám szerint tizenöt. Ezek az elmélkedések néha csak lazán, asszociatív módon kapcsolódnak a közvetlen előzményhez. Például a Bach-fejezethez Eggebrecht a Zene és életrajz című elmélkedést kapcsolja, melyben fontos történeti, módszertani kérdésekről gondolkodik; miként kell kezelni a biográfiát, van-e relevanciája a műalkotások szempontjából, milyen filológiai, hitelességi kérdések vetődnek fel, rekonstruálható-e egyáltalán egy alkotó személyisége. Mit tekintsünk hiteles arcképnek: a művek vagy a dokumentumok alapján kirajzolódó portrét? Mindezen megfontolások pedig miként érvényesíthetők például Bach esetében?
A tizenegyedik elmélkedés (a Beethoven-fejezet után következik) az egyik legbriliánsabb. Nem kétséges, hogy a Zenetörténet-társadalomtörténet című elmélkedésnek egy olyan életmű tárgyalása után van helye, mely életmű alapjaiban forgatta fel a zenetörténetet, mely életmű paradigmatikusan érzékelteti a felfordulóban lévő társadalom kondícióit - és ezúttal Eggebrecht mindössze egyszer említi Beethoven nevét.
