Arról sokat írtak, hogy a francia irodalom Rousseau-val fedezi fel a természetet. Arról viszont keveset, hogy – ezzel párhuzamosan – a nagyváros (esetünkben Párizs) „kőrengetege” is ekkortájt kelti fel az írók – legelsősorban a francia főváros első szociográfusának is tekinthető Louis-Sébastien Mercier(1740–1814) – érdeklődését. Elannyira, hogy a XIX. század elejére Párizs már egyik fő témája a francia regényirodalomnak. És nemcsak a valóságosan létező, hanem az a mitikus (vagy ha úgy tetszik, képzeletbeli) Párizs is, amit az írók – Rous­seau-tól Victor Hugóig, Balzactól Gérard de Nervalig, Eugène Sue-től Alexandre Dumas-ig – a műveikben felépítettek. (Balzacnál például különösen szoros a kapcsolat a regényhősök meg a mitikus nagyváros között, az író nemcsak különböző embertípusokat állít reflektorfénybe, de azt a párizsi környezetet is bemutatja, amely televénye az efféle figuráknak.) Végül, nagyjából Baudelaire-rel, a nagyváros „természetjárója” is megjelenik, a céltalanul kószálóflâneur, akinek – ahogyan Walter Benjamin mondja – „az utca a lakása, [és aki] ugyanolyan otthonosan jár-kel a homlokzatok szurdokában, mint polgár a szobája négy fala közt”.

Éric Hazan – igényesen és nagy beleérzéssel magyarra fordított – várostörténete azért olyan izgalmas, mert ezt az irodalmi tükörképet állandóan szembesíti a valósággal. A szerző, a XIX. századi kószálókkései utódaként, nemcsak a mai Párizson kalauzolja végig az olvasót, azokat a ma már nem létező negyedeket is felidézi, amelyek a XIX. századtól fogva áldozatul estek a kíméletlen modernizációnak. És korántsem csak az Haussmann-féle városrendezésről van szó. Mindez, egyrészt, sokkal korábban, már a Restauráció és Lajos Fülöp uralkodása alatt elkezdődött (nemhiába tiltakozik a fiatal Victor Hugo két pamfletben is az esztelen városrombolás ellen), másrészt a XIX. század után is folytatódott, hogy a de Gaulle–Pompidou időszakban szinte már rémálomszerű méreteket öltsön.

Az első részben a szerző – bő irodalmi idézetekkel – a mára teljesen eltűnt régi Párizson és a ma is látható városrészeken, többek közt az V. Károly alatt emelt XIV. századi városfal nyomvonalát követő híres nagykörutakon, valamint az egykori falvakon vezet végig. Ezek a falvak (mint Batignolles, Mont­martre, Passy, Clichy, Bellville vagy Bercy), amelyek ma a húsz kerületből álló Párizs utolsó nyolc kerületét alkotják, valaha kívül estek a főadóbérlőknek közvetlenül a forradalom előtt épített városfalán, a koncentrikus körökben fejlődő nagyváros azonban a XIX. század közepe táján lassan bekebelezte őket. Ez az utolsó – a sorban hatodik – városfal (az elsőt a XII. század végén még Fülöp Ágost építette), amelyet csak 1860-ban bontanak le, nagyjából ott húzódott, ahol ma a 2-es és 6-os metró vonala. Ezt a könyvet tulajdonképp nem is ülve, hanem – ideális esetben – a párizsi utcákon barangolva kéne olvasni.

A második rész a „vörös” Párizst mutatja be, vagyis azokat a városrészeket, amelyeknek – ahogyan egy XIX. századi esszéista mondja – „puskaropogással írták a történetét”. Miközben a szerző az északkeleti munkásnegyedekben a vértől iszamós macskaköveken vezet minket barikádról barikádra, sohasem mulasztja el visszahelyezni a város topográfiájába a forradalmaknak és a forradalmak eltiprásának minden fontosabb epizódját, legfőképpen 1848 júniusát, az 1851. decemberi államcsíny zaklatott napjait és az 1871-es Kommün utolsó hetének vérfürdőjét. Az embernek olyan érzése támad e fejezetek olvastán, mintha a hivatásos építészek mellett volnának ennek a nagyvárosnak névtelen építészei is, akik nemzedékről nemzedékre örökítették át a kövezetfelszedés meg a barikádépítés tudományát, és mintha a káosznak ezek az ismeretlen „mérnökei” legalább annyira hozzájárultak volna Párizs mai arculatának kialakításához, mint azok, akik a város legszebb és leghíresebb épületeit tervezték...