Oliver Farry, a tizennégy éve Párizsban élő, tehát a várost maga is kiválóan ismerő ír publicista, műfordító „erőfeszítést kívánó könyv”-nek nevezte az 1935-ben született, katonaorvosból, szívsebészből neves könyvkiadóvá és íróvá lett, s napjainkban a francia főváros ikonografikus alakjának számító Éric Hazan rendhagyó útikönyvét. Amely – többek között – a pszichogeográfia sokrétű, nagy tudást igénylő műfajába is beleillik. De ugyanígy nevezhetnénk művét irodalom- és építészettörténeti, művészettörténeti kincseskamrának, sőt, vállaltan személyes önvallomások thesaurus-ának.

Mélységesen rokon szemléletűnek érzem ezt az olvasókat megdolgoztató, de minden lapjával lebilincselő könyvet egy Magyarországon letelepedett író-műfordító-filmes, a le Havre melletti Montivillers-ből származó Thierry Loisel két művével, az Öt olasz novellá-val, s Pécsi látogatás című kisregényével, amelyek a bemutatott települések lelkéig hatolnak, az üres és egyre unalmasabb és elkoptatottabb „amerikai /angol stb. író Toscanában, Provence-ban” sémák helyett. Ha pedig hazai analógiára vagyunk, létezik az is, méghozzá nem is akármilyen: a tragikusan korán meghalt Kőrösi Zoltán hasonló módszerekkel jelenítette meg szűkebb hazáját, a Ferencvárost, Budapest nőváros című könyvében.

Hazan természetesen sokkal nehezebb dologra vállalkozik, amikor a közhelyes Párizs-képet megbolygatva, hol rajongva, hol dühöngve kalauzol bennünket szeretett városa közismert és ismeretlenebb helyszínein. Pontosabban: nem is kizárólag ő maga vállalja a cicerone kényes szerepét, hanem csatasorba állítja a francia irodalom legjobbjait, Chateaubriand, Balzac, Victor Hugo, Baudelaire és mások szavaival támasztva alá saját érveit.

            Azt, hogy e könyv bizony nem a megszokott tárgyilagos útikalauz, hanem ínyenceknek szánt olvasmány, beszédesen illusztrálják a Szajnáról szóló alábbi sorok: „A sok negédesség nem feledteti, hogy a Szajna nem mindig a legszebb arcát mutatta – például, amikor – d’Aubigné szavait idézve – «emberi tetemekkel, félig vízbe fúlt sebesültekkel borítva sodorta magával a Szent Bertalan éj áldozatait», ahogy 1848. júniusában a hidakon agyonlőtt felkelőket, vagy 1961 októberében a Maurice Papon és Charles de Gaulle rendőrsége által meggyilkolt és vízbe hajított algériaiak holttestét.” Hasonlóan markáns és nagy történelmi igazságszeretetről tanúskodó részlete a Hazan-könyvnek az is, amelyben a szerző a híres-hírhedt Foch sugárutat, a Gestapo egykori központját így jellemzi, Balzac szavait véve kölcsön: „Vannak Párizsban becstelen utcák, mint ahogy vannak minden gazságra kapható emberek!”

A szerző idézetei és merész, de mindig találó asszociációi természetesen nem mindig ilyen „harcos” hangneműek; időnként kifejezetten lírába csap át, például egy nevezetes párizsi könyvtár jellemzésekor: „Lehet, hogy amikor Henri Labrouste – az építész, aki bizonyára maga is olvasott – vékony gallyakat festetett a Richelieu utcai Nemzeti Könyvtár magas falainak legtetejére, öntudatlanul ráérzett erre a kapcsolatra (az olvasás és a természet között). Mindenesetre erre enged következtetni Benjamin (itt Walter Benjamint idézi!) egyik megjegyzése az olvasóteremről … »Amikor lent zizegnek a könyvlapok, odafent susogás hallatszik.«”

Hasonlóan poétikus, s rendkívüli lélektani érzékenységről tanúskodik az az epizód is, amelyben – a párizsi külvárosokban épült ispotályok, kórházak történetének józan, orvoshoz illően tárgyilagos leírása, s egyéb prózai részletek sora után – a Párizzsal összeforrt két magyar fotóművész, Kertész és Brassaï képeiről szólva, finom és érzékeny költői prózával fejeli meg egy világszerte ismert kép látványát: „Máshol – a felvétel az Italie téren készült – egy kávéház sarkában ülő férfi és nő néznek egymás szemébe közvetlen közelről… a falakat borító nagy tükrök szinte a kép közepén érnek össze, így a jobb oldali tükörben a nő, a bal oldaliban pedig a férfi arcát láthatjuk profilból. A két tükör visszaveri egymást. Látni lehet a két embert elválasztó szakadékot: míg a félig nyitott szájú nő már-már elragadtatásba esik, a férfi ugyan szinte teljesen hátat fordít a fényképésznek, de a tükörből kiolvashatjuk a tekintetében ülő számítást. Az 1932-ben készült felvételnek Brassaï ezt a meglehetősen kegyetlen címet adta: Szerelmespár egy kis párizsi kávéházban.”

Hazan könyve három egységre tagolódik: az első hagymahéj szerűen egymásra boruló rétegekből álló, aprólékos, szinte térképészi pontosságú bel-és külváros-kalauz, a második a „vörös” Párizst, a forradalmak, a beszédes kockakövek, a látványos kivégzési színhelyek városát hozza elénk, a harmadik pedig a „kószálók” Párizsát, akik természetesen nem azonosak a céltalanul ődöngő „dandykkel”.

Szomorú tény, hogy egy-egy városra, egy-egy helyszínre akkor figyel fel igazán az emberiség, ha ott valami tragédia történik. Így van ez a francia főváros esetében is, amelyet legutóbb a közeli múltban, 2015 novemberében kapott szárnyára a világhír. Ekkor nőtt meg az érdeklődés az olyan könyvek iránt is, mint az angol (de gall rokonokban bővelkedő!) Edward Rutherfurd többgenerációs család- és egyben városregénye, a Párizs – Egy város fényei és árnyai. Hazan hatalmas munkája abban rokonítható ezzel az alkotással, hogy ugyancsak a fények és az árnyak könyve, nem lakkozott-fényezett, „túl szép hogy igaz legyen”, 3D-s panoráma filmecske, nem megbízásra készült reklámszöveg.

Lőrinszky Ildikó műfordítása finoman árnyalt munka, mindenkor tökéletesen kiválasztott, s gondos lábjegyzetekben közölt magyar nyelvű regény, esszé és versrészletekkel, amelyek mindig az illető szépirodalmi-filozófiai , történelmi illusztráció legjobb magyar változatát kínálják az olvasónak. Így azután Hazan Párizs-a nagyon sokaknak jó szívvel ajánlható: francia szakosoknak az eredeti kiadással párhuzamosan olvasva, gyakori Párizs-járóknak élmény-mélyítésül, első párizsi útjukra készülőknek pedig méltó nyitányként!