Arasse egyébként híres arról, hogy rendkívül könnyedén és izgalmasan tud írni a reneszánsz nagy mestereiről, amit jól reprezentálnak a magyarul is elérhető könyvei (Festménytalányok, Festménytörténetek, Művész a műben). A kérdés azonban adott: miért ír még valaki Leonardóról, amikor szinte az egyik legtöbbet kommentált alkotó? Amikor könyvtárnyi irodalom áll róla rendelkezésre? A polihisztorról?

Talán nem túlzó feltételezés, hogy ma a világon szinte mindenki ismeri Leonardo da Vinci nevét. Lehet persze, hogy A Da Vinci-kód miatt, ahogy szegény Beethovent is a kutyafilmnek, Mozartot meg a csokinak köszönhetően. De ne legyenek túlzó elvárásaink, ez is jobb, mint a semmi.

Azonban, ha valaki mégis a mester művei (vagy mesterművei) mögé akar nézni, ismerni szeretné az intencióit, vagy egyszerűen el akar igazodni a meglehetősen szövevényes és szerteágazó munkásságában, annak számos könyv ad segítséget. Bő két éve jelent meg egy munka magyar nyelven Ross King tollából, de most egy igazi nagyágyú, Daniel Arasse Leonardo, a világ ritmusa című hatalmas opusa látott napvilágot a Typotex Kiadónál.

Arasse életében több munkát is írt a neves itáliai művészről, rögtön a pályája elején, majd később ugyancsak visszatért hozzá. A Léonard de Vinci. Le rythme du monde című könyv, ahogy annak alcíme is mutatja, arról az emberről szól, aki rajta tartotta az ujját a világ ütőerén, amit kortársak – köztük Giorgio Vasari – utánozhatatlan zsenialitásának tulajdonítottak.

Arasse egyébként híres arról, hogy rendkívül könnyedén és izgalmasan tud írni a reneszánsz nagy mestereiről, amit jól reprezentálnak magyarul is elérhető könyvei (Festménytalányok, Festménytörténetek, Művész a műben). A kérdés azonban adott: miért ír még valaki Leonardóról, amikor szinte az egyik legtöbbet kommentált alkotó? Amikor könyvtárnyi irodalom áll róla rendelkezésre? A polihisztorról?

Ami Arassét érdekli, az valami más, mint az eddigiek. Hatalmas szakirodalmi háttérrel gigantikus erőfeszítést tesz arra, hogy megértse Leonardót, az embert, és rajta keresztül az egésznek látszó, de igazából nagyon töredékes életművet. Arasse alapkoncepciója a mozgásból indul ki: azaz ahogyan a világ hérakleitoszi értelemben mozgásban van, ez igaz magára a mesterre; a „ritmus” zenét, táncot, de legalább annyira mozgást is jelent. Vagyis nincs egy Leonardo, ami önmagában közhely is lehetne, de Arasse képes arra, hogy ennek a mozgásban lévő zseninek a többi arcát megmutassa.

A kiindulópont az eszmei háttér, amely az uomo sanza lettere-től Leonardóig, a filozófusig terjed. Pedig ez is, az is igaz. Bár Leonardo csak harmincas éveiben kezd el a könyvekkel foglalkozni, ezzel szemben nagyjából tizenöt éves, amikor belép Verocchio műhelyébe. A tudásszomj persze az iskolázottságtól függetlenül jellemzi, idős korában viszont a könyvek jobban érdeklik, mint in actu a művészet, ezért többen panaszkodnak arra (Castiglione vagy éppen I. Ferenc), hogy egyre inkább a bölcselet felé fordul. Bár ez csak a bamba olvasó számára meglepő, hisz Schellingnek teljesen igaza van, amikor azt mondja, hogy a filozófia tárgy nélküli művészet, a művészet pedig tárgyban, dologban kifejezett filozófia. A techné és episztémé nem választható el egymástól, és ezt Leonardo pontosan érezte, ugyanakkor a „tudomány számára nem elmélkedést jelentett, hanem cselekvési eszközt” (65.). Arasse nagyon gondosan követi végig ezt a tudományos hátteret, gazdag képanyaggal illusztrálva, kimutatva, hogy mennyire lényeges a matematika és a fizika, és természetesen az anatómia a mester számára, legyen szó festészetről, építészetről vagy akár hadművészetről. Szenvedélyesen érdekelte a mechanika (a gépeit az ambois-i múzeum udvarán ma meg lehet tekinteni), legyen szó gyorstüzelő számszeríjról vagy „függőleges repülőről”.  Arasse szerint azonban a kíváncsiság mellett leginkább a harmónia vágya hajtotta, amit jól mutat, hogy tehetséges zenész volt, akár Verocchio vagy fiatalabb kortársa Giorgione, ezért a zene mindvégig központi szerepet kapott életében és művészetében.

Mindenképpen újdonság, hogy az itt említettek Arasse könyvének több mint a felét teszik ki, és csak a másik fele szól a szorosabb értelemben vett művészetéről. Itt persze helyet kapnak a nagy és ismert művek (Az utolsó vacsora, Mona Lisa, Sziklás Madonna), de a kevésbé ismert, ám igen fontos tanulmányrajzok is. Leonardo számára a festészet a totális művészet, számára a két „szellemi érzék” (Hegel) a meghatározó: a hallás és látás. „Aki elvesztette szeme világát, mintha élve temetnék sírboltba” – írja, és egészen hasonlatosan a fentebbi schellingi gondolathoz azt mondja: „a festészet néma költészet, a költészet vak festészet”.

A rendkívül kiterjedt ismeretanyag között Arasse számos érdekességet is felvillant, ilyen például Leonardo „coitus lapjának” az értelmezése (Windsor Royal Library, 19096), amellyel – minden különösebb összegzés nélkül – zárja is e nagyszabású munkáját.