Giedra Radvilavičiūtė saját bevallása szerint esszéket ír. A kiadó fülszövege szerint viszont inkább anekdotikus-esszéisztikus novellákat. Szerintem pedig novellisztikus esszéket. A litván írónő úgy gondolja, hogy a műfaj találja meg az írót, és nem fordítva. Őt pedig az esszé műfaja találta meg, és leszögezte, hogy bizony ennél is marad, ne is várjunk tőle nagyregényt, mert azt úgysem fogja megírni. Noha sok szempontból kifizetődőbb lenne. Mindenesetre az Európai Irodalmi Díjjal kitüntetett kötetében rendkívül jól összerakott szövegeket olvashatunk, amelyek (műfaji megkötéstől függetlenül) egy jól eltalált részlettel vagy sajátos, álomszerű hangulatukkal biztos, hogy jó ideig bennünk maradnak. 

A sokszor abszurditásba hajló történetekben a fikció és a valóság közti határ igen-igen keskeny. A valóság elemei olyan jól keverednek a fantázia elemeivel, hogy szinte a szemünk sem rebben, amikor az egyik szövegben például azt olvassuk, hogy a szerelmesek az esküvőjük napján szó szerint elégtek a szerelem tüzében, és nem maradt más belőlük, csak egy kis hamukupac a lift előtt. Míg egy másik esetben a kabátok beszélgetnek éjszaka emberi hangon (mert a Humanából valók), miközben a mélytányér pásztora néhány milliméterrel odébb tereli a bárányokat.

A kötetben szereplő írások tele vannak humorral, öniróniával, az életből kölcsönzött mindennapi jelenetekkel. Inspiráció gyakorlatilag bármi lehet; a vilniusi tömbházak lakói, a hajléktalanok, egy barát halála, a jól megírt regények első mondatai, az öregedéstől és a magánytól való félelem, a női táska tartalma, na és persze Nabokov. Csupa ismerős dolog, olyan tapasztalatok, amelyek a mi mindennapjainkban is szerepet játszanak, a mi gondolatainkra is hatással vannak. Látszólag nincs is bennük semmi fantasztikum, semmi rendkívüli, a plusz rétegeket a különleges megközelítés adja. Radvilavičiūtė szövegei kicsit tudományosak, kicsit filozofikusak és talán nem is kicsit önéletrajziak. A felvetett témától képes elkanyarodni valahova egészen máshova, mintha csak a fejében örvénylő gondolatfolyamot akarná követni, de utána mindig visszatér a kiindulóponthoz. Csavar egyet a valóságon, és szövevényes összefüggések helyett a véletlen hatalmát tárja elénk. Bebizonyítja, hogy a logika, amit annyira szeretünk, pusztán csak elvárás, éppen úgy, ahogy a meggyőző végkifejlet is az elbeszélések és a regények végén. Ez az esszé szabadsága.

Gyakran idéz idegen szövegrészleteket, sokszor kedvenc íróitól, alátámasztva vagy épp elindítva mondandóját. Az idézetek minden esetben jól illeszkednek a szövegbe, és a szerző saját meglátásaival kiegészülve remek gondolatébresztőként szolgálnak az olvasónak.

 Az összesen 12 esszét tartalmazó kötet terjedelme megtévesztő. Alig több 200 oldalnál. Persze tudjuk, hogy a szöveg mennyisége nem egyenesen arányos a minőségével, ám most Radvilavičiūtė esetében kivételesen sűrű textussal van dolgunk, annál is inkább, mert az írónő nem tartozik a különösen termékeny szerzők közé. Jelenleg szerkesztőként dolgozik Vilniusban, első önálló esszéköteteMegtervezett pillanatok címmel 2004-ben jelent meg. (Reméljük, hogy hamarosan magyarul is olvashatjuk.) Rengeteg élettapasztalat, műveltség és humor fér el ebben a vékonyka könyvben. A címadó esszé az egyik legerősebb. A halál és az őrület kérdését dolgozza fel, egészen távolról közelítve a témához. De még itt is jelen van az a fajta irónia, amely leginkább a 27. számú páciens című írásban érhető tetten, amelyben az elbeszélő a pszichológusa feljegyzésein keresztül láttatja magát.  Az írónő művénél mi sem bizonyítja jobban, hogy a jó könyvhöz mindenekelőtt egyedi stílus és látásmód szükséges, míg a cselekmény teljesen másodlagos. De még az sem baj, ha egyáltalán nincs is.