Nagyon nehéz dolga van annak, aki erről a könyvről írni szeretne. Tulajdonképpen az egész recenzió véletlenszerű idézetek gyűjteménye kellene legyen, az volna az egyetlen, ami hamisítatlanul át tudná adni azt az utánozhatatlan hangulatot, amit Giedra Radvilavičiūtė teremt. Mit lehet arról írni, aki szerint „Ausztriában Stefan Zweig óta nem változott az időjárás?” Vagy aki örökbefogadásként aposztrofálja a kapuzárási pánikban szenvedő férfiak húsz évvel fiatalabb barátnőit? Arról már nem is beszélve, hogy saját arcát és az ennek az arcnak kijáró tiszteletet annak tudja be, hogy az egy etikatanáréra hasonlít?

Giedra barát. Barát, abból a fajtából, aki néha kényelmetlen, mert szabadszájú, mert őszinte, mert furcsa, viszont olyan, akit majdnem mindenki szeretne magának. Én biztosan. Többek között azért, mert azt mondja, Albániában a reggeli rakija nem alkohol, hanem egy szokás.

Esszét írni fogyasztható és emészthető módon meglehetősen nehéz. Zömük valamiért olyan kifejezésektől hemzseg, amit talán azok sem igazán értenek, akik beleszövik a szövegükbe, a követhetetlen, felfoghatatlan és – legfőképp – feldogozhatatlan körmondatokról nem is beszélve. Kicsit a tankönyvi szabályokhoz hasonlítanak. Giedra más. Igaz, az esszéi sem feltétlenül esszék a szó klasszikus értelmében. Akár Tom Wolfe írásai. Sok ponton hasonlítanak is, például ott a humor, a csipkelődő, néhol gunyoros hangvétel, a különböző társadalmi totemoszlopok legalább döntögetése, de minimum oldalba rúgása. Van benne egy nagy adag kelet-közép-európai lazaság némi északi feelinggel, bármi is legyen az. Minden jólnevelt magyar olvasónak ismerős lesz legalább egy kicsit, hiszen az elnyomás-felszabadulás-függetlenedés hármasának fogalma számunkra sem idegen.

A kötet, ha akarom, esszéregény, ha akarom, nem. Egészként és különálló darabonként is ugyanolyan élvezetes. Ha regényként tekintünk rá, akkor ez egy lazán összefűzött, ismétlődő szereplőket tartalmazó írás, aminek a fülszöveg állításával szemben van cselekménye. Nem koherens ugyan, de van. Nem is követi mindig a kötelező-klasszikus nyomvonalat, de ettől még létezik. Giedra elképesztően jól tud mesélni. Mire az adott esszénovella harmadik oldalán már a huszadik témánál tartunk, fogalmunk sincs róla, hogy ennek mi köze lehet a nyitógondolathoz, történéshez, szépen becsomagolódunk az író meghökkentő, nagyon nevetős, frappáns és okos szöveghálójába. Semmi ijedelem, nincs itt zavar. A befejezés előtt, akárcsak egy kötést, szépen visszabont mindent, összevarrja ott, ahol a részeknek együtt kell lennie és voilà: minden a helyére kerül, minden mindennel összefügg és minden teljesen világos.

Mindig azt állítottam, hogy nincs női- és férfiirodalom, csak irodalom van. Most tényleg irodalomra gondolok, nem romantikus rózsaszínesedésekre, amiket amúgy mindkét nem, ha valószínűsíthetően nem is egyenlő arányban, de ugyanolyan jól művel. Kénytelen vagyok ezen a nézetemen változtatni, mert Giedra le sem tagadhatná, hogy az esszéit nő írta. Elég kényelmetlen dolog női irodalomról beszélni, mert az a közvélekedés szerint biztosan feminista, valószínűleg rózsaszín és csöpögős, a nagyközönség számára olvashatatlan, mert máris rétegirodalommá minősült. Noha részemről az első és harmadik ponttal semmi gond nincs, nagyon sok tévhit és bebetonozódott félinformáció fűződik ezekhez a kategóriákhoz, amik már eleve bizalmatlanná teszik a nem eléggé tájékozott olvasni vágyót. Nos, a Ma éjjel a falnál alszom különösebben nem feminista, rózsaszínnek még véletlenül sem mondható, noha szerepelnek benne macskák, gyerekek és emlékek, viszont egy nagyon jó, kivételesen érzékeny női regény. Kétségtelen, hogy a nők és a férfiak másként élik meg, kezelik és dolgozzák fel az olyan témákat, mint például a barátság, a halál, a gyerekek, a szerelmek, a magány, a szűkebb-tágabb család, az írás vagy akár az olvasás. Ettől a sajátos nézőponttól lesz letagadhatatlanul női írás. És milyen jó, hogy az! Vajon én is azon gondolkoznék, hogy otthagyom a gyerekem, ha írni akarok, mert írni csak az tud igazán, szabadon, aki kötetlen? Vajon tudnék én is úgy írni a halálomról és a félelmeimről, hogy közben nevetek és tényleg őszinte vagyok? Tudnék szakadt harisnyákról, magányról, öregedésről, ismét a magányról, elmúlt szerelmekről, akiknek már az emléke sem biztos, alkoholról, kicsit bolond barátnőkről, nagyon hülye pszichiáterekről és még több magányról ennyire őszintén, de sokszor abszurd módon, fikcióba lényegülve át és sírva-nevetve írni? Nem csak magamnak, mindenkinek. Nem hiszem. Itt és most nagyon jó olvasónak lenni. Annak, akinek már volt szerencséje hozzá, valószínűleg eszébe fog jutni a Kokoschka babája. Hasonlít egymáshoz a két könyv, noha az égvilágon semmi közös vonásuk nincs a keserédes humoron, az abszurdon és a magányon kívül.

A könyv 2012-ben elnyerte az Európai Unió Irodalmi Díját, igencsak megérdemelten.

Gyakran használ idézeteket. Nem túl sokat, éppen eleget. Jókor és jól. Ezek között segít eligazodni a könyv végén található névmutató. Sokszor alkalmazza az ismétlést. Az esszé (novella, tárca) eleje és vége is ugyanaz, legfeljebb néhány szó változik, hiszen a kezdet nem lehet mindig azonos a véggel, noha néha mégis. A kivitelezés igényes, néhány apróbb hiba van benne. Azon pedig még most is gondolkozom, hogy az Órák című filmről beszélve vajon szándékos az elírás (az íróé) vagy véletlen csupán?